Kacsa Rulez!

Ezt az sms-t kaptam ma: "Meghitt, szeretetteljes Karácsonyi ünnepnapokat kívánok, újévi újrakezdéshez a hitet és a reményt, hogy érdemes."

Ezzel kívánok én is kellemes Karácsonyi ünnepeket határon innen és határon túl.

Klikkelésre nagyobb lesz (egy picit)

Végre fehér karácsony! Nem tudom, hogy a nem Pesten élők hogy emlékeznek a saját agglomerációjuk történelmére, de itt, Magyarország jelenlegi fővárosában hosszú évek óta nem volt fehér a Karácsony. S most az ég megáldott vele minket. Örülök én, örülnek a gyerekek, örül a felnőttek jó része, mert végre megkaptuk azt az ajándékot, melyre régóta vágytunk: a fehér Karácsonyt.

Gyerekkorom leghavasabb tele jut eszembe most, ’86 telén. S most bocsánatot kérek a nem Pestiektől, de miután életem itt, a Parlament „árnyékában” kezdődött, s jelenleg is itt zajlik, így minden, amit írok, a Duna bal partjára értendő (folyásirány szerint), mégpedig városhatáron belülre, Pesterzsébet külterület-szagú negyedére.

Szóval visszatérve a 21 évvel ezelőtti télhez, az az év nemcsak Csernobil katasztrófájáról volt híres (azaz hírhedt), illetve nekem nem az jut eszembe, mert az a tragédia a televízióból csak egy hír volt a sok közül, viszont a hó maga volt a – szó szerint – kézzelfogható valóság. Az, hogy honnan emlékszem az évszámra? Nem tudom, rejtély. Biztos volt valami, amihez kötöttem, de mára már elfeledtem.

Tény: a hó csak esett, esett, ki tudja mennyi ideig. Az utcákat a végül majd’ méteres fehérség uralta, amíg el nem lapátolták szorgos, de már akkor is alulfizetett hó(rukk)munkások. A hó ezek után a járda mellé került, szabályos falat alkotva, melyet néha szakítottak csak meg szünetek, hogy az emberek a házakba, a járdára fel-, illetve onnan lefele közlekedni tudjanak. Néhol sárga színű volt (Üdv' a kutyatartóknak!), de ahogy azt az eszkimó-viccből tudjuk: sárga hóból nem iszunk.

Otthon főtt a vacsora, az ünnep előtt lehettünk, mert ezen emlék nem eltelt-érzés, hanem olyan ünnepvárós hangulatú. Hat óra körül lehetett, anyám leküldött valamiért a Postára, még zárás előtt. A Posta tőlünk gyalog egy percre van, ráláttunk az ablakból, csak a beton focipálya választott el minket (ma már a sok autó parkol ott, s az, hogy a mai gyerekek hol labdáznak, rejtély, bár szerintem előbb kapnak play-station-t, mint sportszert); szóval a távolság időbe átszámolva - ha futottam - mintegy 25 másodperc volt a második emelet hétből. Akkor már leesett a nagy hó, anyám intett: Siess! - Jó, kiáltottam vissza, s már csak a visszhang tanúskodott rólam, az sem sokáig.

Elintéztem, amit kellett, s elindultam visszafele. Igen ám, de a Posta azon feljárója, ahol a postás autók, biciklik, segédmotorosok gördülnek be, sárga macskakővel volt kirakva, s az úttesttől a járdán át mintegy négy-öt méter hosszan húzódott, s lejtett! Ma már nem látni ilyesmit Budapesten – legalábbis én nagyon régen nem találkoztam vele – elég annyit tudni róla, hogy gyorsan fagy, akkor viszont csúszós. Egy szónak is száz a vége, ott maradtam csúszkálni. Ráérős gyerekember voltam, s hát ott tartottak a többiek az osztályból / a térről, már nem tudom pontosan kik, tény: a többi gyerek. Mintegy másfél óra múlva állítottam haza, összefagyva, koszosan, s hólétől lucskos nadrágban. Hogy én mit kaptam azért a másfél óra önfeledt gyermekségért!! De hálás lehetek, mert azt hiszem csak egy fakanál tört el rajtam…

A másik emlék már kellemesebb, Szofi kutyámmal sétáltunk pont a Csili főbejárata mellett, az étteremnél. Talán egy héttel később lehetett, de hó még mindig nagy volt. Egy kicsit összetömörült, így a járda mellett nem 'egyhetven', csupán 'egyhúsz' vagy 'egyharminc' magas volt. A kutya természetesen az el nem lapátolt részen kellett, hogy mászkáljon, s miután őkegyelme tacskó volt, nem aggódtam, ha hirtelen elvesztettem szem elől. Csak követnem kellett a nyomot, s belenéznem a hóba. A kutya odalent volt, s az állat és a hó viszonya számottevő különbséget mutatott - centiméterekben, s a hó javára. Ilyenkor benyúltam a hóba, hogy ebem még az olvadás előtt hazaérjen. De ő fáradhatatlan volt, s akkortájt még én is. A kutyasétáltatások télen is nem egyszer másfél-két óráig tartottak, s nagyon élveztük mindketten.

Szegény Szofi, nem egyszer - mikor hazajértünk - fenékig nyalta vizes-tálkáját, majd az újratöltött adag egy részét is, és elsunnyogott a konvektor mellé kiolvadni. Amíg csak hó volt, nem is volt tragédia, megtöröltük egy felmosóronggyal, és rendben volt. Viszont esős, nedves időben első utunk a kádhoz, a kádba vezetett, s bár a kutya, ki ezért nem rajongott, ezeket viszonylag tűrhetően, békésen viselte, mert a víz meleg volt (nem, én nem vele fürödtem, csak ő került a kádba).

Harminckét éves lettem én --
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" --
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj --

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani.

(József Attila, 1937)

Tudom, SchF már egyszer feltett egy videót ezzel az dallal kapcsolatban, viszont nekem annyira tetszik, hogy rákerestem a teljes felvételre. Íme:

József Attila

(1905. április 11. - 1937. december 3.) 

1964 óta ünnepeljük a Költészet napját születésnapján, a mai napon.

Emlékeim között a következők ugranak be nevét hallván:

Mosónő, padlás, Mama, József Áron, Pőcze Borbála, Makai Ödön, Öcsöd, "32 éves lettem én", ploretariátus, francia nyelv, pszichoanalitika, vonat.

 És persze az általános iskolám is, hol Nelli néni oktatott minket magyar irodalom és nyelvtan területén.

Na, ez a bejegyzés sem lesz egyszerű, legalábbis ami a Kategóriákat illeti.

Vasárnap karikáztunk egy jót, mégpedig az elsőt évek óta. Cél a ... na, az nem volt egyáltalán, hacsak a "de jól érzem magam" feeling elérése nem tekinthető célnak. A Római parton kötöttünk ki, s Szentendre felé haladván edzettük izmainkba a tavasz napsugarait, s jó levegőjét. Láttunk kutyát, kacsát, madarakat, embereket (igen, ez még mindig az állat-kategória). Voltunk a Budakalász mellett tónál, kacsáztunk, és kavicsokat hajigáltunk. A vize tiszta, amilyet (temészetes / mesterséges) tóban még nem láttam. Finom tejfölös-sajtos lángos, és fagyi zárta a délutánt.

Este nyuszinézőben voltam, rájöttem, hogy nekem is kell egy olyan. Élő, meleg, szuszogó.

Altenatív ajánlat

Hétfőn a táncosabbik társaságommal voltam kirándulni, Ancsur és Sanyi szervezésében. Kocsival jutottunk el Pilisszentkeresztre, majd onnan gyalog fel Dobogókőre. Nem volt egy megerőltető túra, én legalább 4-szer ilyen hosszúra számítottam. Persze rossz szerencsémnek köszönhetően gyakorlatilag az első lépéssel kibicsaklott a bal bokám (nem a balboám!!!), ami után csak némi vércukor-pótlás után (=csoki) tudtam elindulni a többiekkel. 

 Amikor felértünk, meglepett az a tömeg, amelyet ott találtunk. A kilátóban egy úr szolgáltatott némi zenei aláfestést. A táj gyönyörű volt, jól jött a távcső, mely előkerült a pakkból. Némi szemlélődés után elmentünk éttermet keresni, s találtunk egyet, ahova beültünk. Ha eddig nem említettem volt, Zsófi hozta a kutyáját, Zorát is (Zora=Hajnal), aki fáradhatatlanul csalinkázott a lábaink alatt. Nos, a vendéglő kerthelyiségében is lábatlankodott, de már pórázon.

Ez adott egy lendületet a tulajdonosnak, aki a "kedves" feleségével együtt mércét feszegetett a katonai kiképzőket megszégyenítő stílusukkal és gorombaságukkal. Pedig már előttem gőzölgött a finom babgulyás, amikor a sokadik goromba beszólása után a "márpedig ez az én éttermem!" szózattal bírt támadni a vén f*sz, s a társaság egy emberként állt fel, és hagyta ott őt és riherongyát, s vele együtt csapot-papot, főzzék meg, amit ettek. Néhány vendég is velünk tartott, megerősítve minket igazunkban. Ki-ki kifizette, amit fogyasztott, egy-két tea, ásványvíz, viszont a nagy lé, ami az ételek ára lett volna, ott maradt a zsebünkben.

Szóval SEMMIKÉPPEN SEM SZABAD, sőt: TILOS!!! Dobogókőn az Ízek Háza nevű, kerthelyiséggel rendelkező étteremnek álcázott, a rossz minőségű kiszolgálást és a vendéglős saját kényelmét minden vendég elé helyező, bunkó, tajparaszt tulajdonosokkal rendelkező házba betérni, ott enni, vagy kísérletet tenni erre. Ha arra jártok, köpjetek egyet, s mondjátok, hogy a nevünkben tettétek. Óvjon e szózat mindenkit, ki arra vetődik!!

Végeredményben visszasétáltunk a kiindulási pontunkhoz, s megebédeltünk, bár nem tudtunk közösen leülni, s a kinti társaság cirka másfél óra elteltével kapta meg étkét. Persze nem a képen látható "Felső kocsmában" ettünk, hanem a vele szemben lévő étteremben, de legalább kedvesek voltak velünk, és az árak is felannyiba kerültek, mint a tetőn.

Hazafele még fagyiztunk egyet az Emilben, majd hazaérkezés után szabadfoglalkozás.

Jó éjt, gyerekek.

p.s. ismétlésképpen mondjátok utánam: Ízek Háza TABU!!! 
Ha meglátlak ott, letöröm a derekadat!! TILOS!! FÚJJ, ROSSZ KUTYA!

fotók: Andi és SchF

Egyszer, nagyon régen egy karácsonykor a Mikulás éppen hatalmas ajándékosztó körútjára készülődött... de problémák merültek fel.

 Négy manó segítője beteget jelentett, a segédmanók pedig nem tudtak olyan gyorsan ajándékot gyártani, mint a főállásúak. Mikulás ekkor érezte meg, hogy itt még bajok lesznek. Aztán Mikulásné váratlanul bejelentette, hogy kedves édesanyja náluk tölti az ünnepeket. Ez még jobban kiborította a már amúgy sem nyugodt öreget. Amikor kiment, hogy befogja rénszarvasait, rá kellett döbbennie, hogy három közülük vemhes, kettő pedig a kerítést átugorva ismeretlen helyre távozott. Még nagyobbra nőtt a stressz. A szán megpakolásához kezdett, de az oldalsó merevítő eltörött, az ajándékos zsák a földre esett, tartalma pedig ripityára tört. A síráshoz közel álló Mikulás, hogy idegeit megnyugtassa, a konyhába ment egy csésze kávéra és egy kupica pálinkára. Amikor rájött, hogy a manók eldugták kedvenc pálinkás butykosát, csalódottságában ezer darabra törte a kávéscsészéket. Seprűért ment, de az egerek már rég szétrágcsálták a ritkán használt házi szerszámot.

Ekkor szólalt meg a csengő. Mikulás kissé felpörögve indult ajtót nyitni, ahol egy angyalkát talált egy hatalmas karácsonyfával. Az angyalka nevetve köszöntötte:

 - Boldog karácsonyt, Mikulás! Hát nem csodálatos nap a mai?  Elhoztam neked ezt a gyönyörű fát. Nézd, milyen szép! Hová állítsam?

 Hát így kezdődött az a hagyomány, hogy a karácsonyfa csúcsára mindig egy angyalkát húznak.

Némi ajándék tőlem is Karácsonyra (hangkártya és flash-player szükségeltetik)

1: Berúgott rénszarvas (nagyon beteg)

2: Hülye madár

3: Télapó a háztetőn (klikkelgess a rénszarvasokra)

4: Zongora mellett (klikkelgess a rénszarvasokra)

5: Stílusválaszték (klikkelgess a kövekre)

6: Kórus

Az ég szürkült odakint, lassan esteledett. A kisegér riadtan futott be a biztonságot jelentő lyukba, nyomában hideg fuvallat suhant, de most, hogy beért a menedékbe, megnyugodott kicsi szíve. Bár az előbb még minden olyan rémes és ilyesztő volt, most már otthon volt, a jó melegben, boldog szuszogással szimatoltatván körül a másik által. Kis lábak kaparászása mesélt füleinek, orrát a kicsik édes szaga ütötte meg. Odakint mintha macska kóricált volna, a majdnem teljesen lehullott bokor alól az előbb legalábbis még úgy tűnt. Akkor úgy értezte, a hideg ellenére is melege van, ereiben a cukor egy pillanat alatt szétáramlott, bár ő erről mit sem tudott, csak egy lökést érzett belül, s szedte kis lábait, surrant tova a biztosnágot jelentő rés felé.

Másnap reggel nyoma sem volt az előző esti nyomasztó hangulatnak. Odafentről hangok hallatszódtak: ének, tompa susogás, nyikorgás. A gazdasszony a tornácot seperte, s bár a hangok nem a megszokottak voltak, de az mégis ismerősen tompa volt.

 - Mikor is? - tűnődött, bár a tűnödés egy egértől elég furcsa tulajodonság, annyi bizonyos, hogy egerünk tisztában volt vele: hallotta már. Kidugta fejét a nyíláson, hogy beleszagoljon a levegőbe, de valami furcsa fehérség állta útját. Hideg, de érdekes módon nem kellemetlenül. Karmai és orra segítségével ösztönösen felfele törekedett, s végül sikeresen felküzdötte magát. Szikrázó napfény vetítette Egérke árnyékát a szűz hóra, s orra megtelt a téli világ havas illatával. Az első hó elég későn érkezett, de még az embergyerekeknek is a térdéig ért. Boldog hujjogással vetették bele magukat a hóember építésébe, fejére vasfazék, szemébe szén, orrára pedog valódi sárgarépa került.

 - Répa! - villant át Kisegér agyán az ismerős érzés, melynek központja a gyomor volt, mert nevén nevezni nem tudta, de abban bizonyos volt, hogy jóllakhatna vele a család. Kis mancsai máris lökték volna előre, de a gyerekek hancúrozása óvatos távolságtartásra ösztönözte, így egyelőre tanácstalanul futott pár kört, szimatolva, fel s alá. Rohant ide, rohant oda, de azt már megtanulta, érdemes várni, mert mindenütt ott lehet a veszély. Erre a gondolatra riadtan nézett körül, mert a veszélyt mostanság elsősorban a macska jelentette, de látott már baglyot is, mely a Néma Halál biztonságával vittel el cincogó társait. Csak egyet fogott rajtuk, s ők már emelkedtek, az erős karmok szorításában szinte megdermedve félelemtől, fájdalomtól, az erőtől, mely szinte kettéroppantott őket. Ilyenkor a bagoly néma elégedettséggel repült tova, s nemsokára gyomrában volt az új fűtőanyag (mely nem sokkal előtte még egy egér volt), hogy megújúlt erővel keressen még táplálékot.

Most a bagolytól nem kellett tartania, hiszen az éjjeli vadász, de a macska valós veszélyt jelenthetet. Szerencsére ösztönei nem jeleztek veszélyt, bár az óvatosság sosem árt.

Amott az  egyik kétlábú egy bokrot cipelt magával, nem is bokrot, inkább egy kis fát. Csúcsa és felső harmada a havat söpörte, s levelei közül egy-kéttő ott marad a havon. A gyanta szagát messze sodorta a szellő, érzékeny orra informálta az apróságokról is, hogy egy-két tűszerű levél is ott marad a havon, sőt, talált egy kicsiny kis tobozt is

 - Jó lesz a kicsiknek - s már cipelte is magával gyorsan, vissza a lyukba.

 - Nagyapa, nézd! Ott egy egér! Fogjuk meeeeg! - a nyavajgós hang az erdészék unokájától jött, aki a fenti házban tölötte a téli szünetet - Kell nekem egy kisegér, otthon a kalickába! - s e reményteli hang ábrádokról szólt, melyekben az irigy osztálytársak körében büszkén mesél:

 - ... És nagyapámmal egeret is fogtunk, és most otthon van, és van saját ketrece is...!

Az öreg nyugodt hangon magyarázott:

 -   Unokám, kicsi kincsem, nem lenne semmiképpen sem jó az, ha a kisegeret hazavinnéd. Nézd meg, itt rohangál, élelmet keres, ottnona az egész mező, a ház, a kert, lakása a pince, egy egész nagy világ. Te hazaviszed, kap egy szűk ketrecet, ott nincs élettere, enni azt eszi, amit te adsz neki, inni meg akkor, ha éppen adsz neki. Emlékszel, amikor eltörted a pajtásod kisautóját, csak egy délután nem mehettél ki a szobából büntetésből, mégis, úgy sírtál, mintha apád elnadrágolt volna, pedig ahhoz túlzottan szeret. Hát most képzeld el, hogy sír majd a kisegér, ha te beteszed egy ketrecbe, hogy kétségbe lesz esve, azt sem tudja hol van, hogy került oda, mi lesz a családjával. Ej-ej, kisunokám, nincs ez átgondolva! - így beszélt bölcs szóval az öreg erdész,  kézenfogva a fiúcskát, aki néma figyelmességgel hallgatta az öreget, gyerekes nyavajgásával felhagyván. Megértett valamit, talán átsuhant rajta a magányosság és elveszettség tragédiája, mely nagyapja nélkül csupán múló szeszélye folytán várna erre a kisegérre .

S este, amikor a hold teljes tányérjával elfoglalta helyét a fenyőerdő felett, s fényét a hó pazarlóan megsokszorozta, kinyílt az erdészház ajtaja, s két ember lépett ki a Karácsonyi szoba meghitt melegéből. Az egyiken nagy, a másikon egy kisebb kucsma, amolyan gyerek-féle. Léptük tompán visszhangozta a lesöpört tornác, majd ropogva nyelte a fehérség egészen az egér-vájta lyukig. A kis kezekből sajt, alma, faggyú került a hóra, a zsebekből dió, az öreg szeméből pedig egy könnycsepp, de ezt nem látta senki, csak a mélységes türelem és jóság kis angyala.

Másnap reggel a Kisegér ismét kidugta az orrát, megszagolgatván az időt, de nem jutott tovább az első szippantásnál, mert a nózijába száguldó, gyomrot kordító illatorgia szinte kitépte a lyulból. Nem tudta, hogy került oda mindaz, amit látott, érzett (és inkább ennek hitt), nem tudta, mi az a Karácsony, de érezte: most így minden jól van. A túlélés biztos mámorában futotta körbe a "zsákmányt", s kezdte bevonszolni magával otthonába.

Ezalatt a szobában a kisfiú vonatával zakatolt, s néha felmosolygott a fenyőfára, mert megtanulta: lemondani valamiről nem feltétlen veszteség.