Kacsa Rulez!

Csendet várok, zaj fogad.

A rádió szól, egy népi vonószenekar húzza a talpalávalót. Annak, akinek füle ezt nem meg szokta, pár perc után kín a hegedű hangja. Ez rám teljesen áll. A telefon ébreszt, öt percenként újra kezdi, még ha lenyomom is. Egyértelmű: fel kell kelnem.

A lámpával kezdem, beavatásként a reggelbe. Felkattintom, és elmorzsolok egy szitkot, átkozva azt, aki felkapcsolta a lámpát: saját magamat. A lépcső lefelé már félig éber ember nyomaim viseli, a legkisebb helyiség vizitje után némi DNS-mintával kevert csapvíz távozik a lefolyón keresztül.

A konyha meghitten fogad a műanyag tolóajtón túl. A Gazművek által a műanyag ablakba vésetett szellőzőn keresztül a lakásba ömlő hideg levegő végleg felébreszt, főleg, ha arra gondolok, hogy mibe került nekem a 'k hőátbocsátási tényező' sutba vágatása a gáz visszakapcsolásának fejében. Így a hő- és hangszigetelő ablak már mit sem ér, került annó bármibe is. Miután ez a bosszankodás mindennapos, mára nem is mérgezem magam vele tovább, a kávé hamar lefő. A szokásos körítés: tejszínhab, kakaó. S a székkel kiülök a balkonra.

Leginkább nyaranta jó ez, a csendet keresem, a napfelkelte előtti nyugalmat, s most, a tél küszöbén, még a vénasszonyok nyarának köszönhető meleg levegőjű nappalok miatt csak kissé hűvös, de nem hideg hajnalon egy tréningfelsőt viselve ugyanezért jöttem. A folyosón a sötét félelmet keltő, de csak gyermekként féltem a sötéttől. Manapság inkább csak borzongok rajta, így belenézek, és megállapítom: nincs ott semmi, még fény sem.

Aztán csak ülök, kezemben a feketelevessel. A hajnal kimondottan zajos: a hídon autók rohannak, villamos csörömpöl, s látok egy kora reggel elsuhanó biciklistát a híd alól jőni, melyet kamion előz. Járműből egy perc alatt vagy harmincötöt számolok meg – csak a híd általam látható oldalán. Jesszus, senki nem tud ilyenkor aludni!?

Vasárnap, hajnali fél hat. Úgy látszik későn keltem. Ötkor kijönni biztos csendesebb lenne. Sebaj.

Majd a jövő héten.

Eredeti forrás: http://room101.freeblog.hu/files/photoblog/joreggeltbelf.jpg

 Ült a földön, s békésen nézelődött. Emberek mentek el mellette, némelyik mosolygott, némelyik a megszokás közönyével nyugtázta nyurga testét, de egyvalamiben mindannyian egyek voltak: egyik sem akarta elkergetni. Hozzátartozott a kerthez, mint a kerítés, mint a fák, és az avar. Az az avar, mely mélybarna színben terült el a füvön, hullott rá, mint emléke a boldog nyárnak, s tanúja az elmúlásnak. Egy-egy fuvallat – s a fák százszámra adózzák e kései siratót. A fű némán tűri a terhet, bár lehet, hogy jajszavát elnyomja a levelek néma tömege, a szél süvítése, és a környező forgalom zaja. 

 Ő csak ült, s a fajtájára oly’ jellemző érzelemmentességgel szemlélte a világot. Néha megnyalta magát, tisztogatási kényszerének eleget téve, azon kívül azonban nem látszott, hogy túlzottan érdekelné bármi más. Kívülről szemlélve mégis olyan volt, mintha fejét forgatva az embereket vette volna szemre, akik körülötte jöttek-mentek, intézték ügyes-bajos dolgaikat, vándoroltak a kert által közrefogott két épület között.

 Az elkerített térség nem volt nagy, a kertész a lombos fák mellé tujákat álmodott, így a kopaszodó, emeletes ágak mellett zöld kúpok hajladoztak, otthont adva egy-egy kései madárnak.

 A cirmos érdeklődve sandított a csippantások felé, melyek ilyenkor ijedten elhallgattak, s reszketve lesték ragadozó őkelmét. Nem tudhatták, hogy reggel meleg tej várta Mircit, ki előkelően, farkát magasba emelve kerregett az idős portás körül, hízelegve kunyerált reggelijéért. S az sosem maradt el, a kávé mellett a frissen forralt tej szaga érződött az éjjeli őrszolgálat bódéjában. Ezzel végezvén Mirci kiódalgott a kertbe, külön utakra, melyek minden egészséges élőlénynek szüksége van. Táplálék-kiegészítését nem különféle, megfogható, becserkészhető élőlények tették ki, bár szívesen vadászott, a kert is alkalmas lett volna erre, de életmódja a jómódú, városi macskák kasztjába sorolták, kik bár odakapnak egy-egy feledékeny egérért, bogárért, s néha jóízűen, néha ímmel-ámmal elfogyasztották - de csak akkor, ha az nem kerül túl sok energiába. Hogyisne! Mikor az első számú szolga, az ember finom párizsival, macskatáppal, tejecskével kényezteti e jószágokat. S ők már lusták a vadászatot életfenntartási céllal végezni, mikor azt elvégzi helyettük a teremtés koronája (bár a macskabiblia szerint inkább az otthont, élelmet adó alantas). Így Mircinek egyéb dolga nem lévén bőven van ideje ücsörögni és nyalakodni a kis út szélén, bámulván álmos szemekkel.

  Egyszer csak furcsa szagot hozott a szél. Ekkor már október volt, a kis portásfülkéből a meleg ki-kiszivárgott, néha - ha ajtaja nyitva maradt - ömlött, s Lajos bácsi az összes szenteket lekáromolva rakta helyére a megvetemedett ajtót. Hajlott hátának nem tett jót a hideg, párnával melegítette a széken, mely mellett az apró fűtőtest erőlködött a levegőnek átadni melegét.

 Mirci felkapta a fejét, s beleszagolt a koraesti levegőbe. Nem volt még egy éves, bár ő ezt nem tartotta számon. Egy eddig ismeretlen szag ütötte meg érzékeny orrát, ösztönei borzongva jelezték neki: jobb lesz, ha hamarost jobban megbarátkozik a kis fülke szűk terével. Ahol meleg, ott az élet, mondják egyesek, s talán igazuk is van ezen egyéneknek, nem is kell eszkimónak lenni ehhez. Az új szag beleivódott orrába, reggelente társa lett, s belesugdosott hegyes füleibe:

 - Én az Észak vagyok, a Jeges, amerre járok, fehér köpenyem szétterül, s elveszem, ami jár nekem: a sok kis életet, melyek nem menekülnek vackukba.

 S ekkor megtörtént. Éppen koraesti sétából kószált hazafelé, amikor döbbenten leült, s nézte azt a valamit. Csendesen szállt alá, mint az angyalok az égből, bár kissé imbolyogva, mintha odafent is adóznának a finom, de erős pálinkának, ami persze érthető. Mancsa odakapott a légbe, s bár eltalálta, de nem fogott semmit. Aztán a követező imbolygó valami is megjelent, s most azt vette célba, szintúgy eredménytelenül. Szemei hirtelen kis nózijára koncentráltak, erősen bandzsítva: a negyedik apróság az orrára ült. S ő csak mereven, kissé csodálkozva nézte, amíg el nem olvadt, az első hópelyheket.

 Összegömbölyödve feküdt a földön. A fű körülölelte, némi védelmet nyújtott neki, éppúgy, mint a bokor, melynek tövéhez húzódott. Még ha melege nem is volt, legalább a kíváncsi tekintetek elkerülték, bár akinek orra van – és mint tudjuk, az mindenkinek van – megérezte a szagát szélirányból.

 Keresett lyukat, vackot, de csak az ágas-bogas rengeteg volt az, mely szállásul szolgálhatott. Nemrég szemerkélt némi eső, s most kissé ázottan reszketett, bár a nyári éj csábító illatai ösztönös, kollektív emlékeket idéztek falkáról, alomról, s az abban nyivákoló néhány kölyökről is.

 Most mégis itt gubbasztott, összegömbölyödve. Nem olyan rég még volt saját háza, meleg, kényelmes, a gazda jól tartotta. De aztán megtörtént a baj: a gazda az italhoz nyúlt, s nem is bírta letenni. Persze állataival ekkor sem bánt rosszul, annál rosszabbul viszont az emberekkel: a fogadás, melyet kötött, egész vagyonára szólt. Nem is ő kötötte, hanem az ital benne, de ennek ellenére az alku megköttetett, hiszen ki ellen-kötötte, rá pályázott, verandás házára, szérűjére, lovaira, borjaira. S ebben segítette őt a dőre lé, melyet a Gazda lecsorgatott torkán. Persze a fogadást elvesztette, s vele maga is földönfutóvá lészen. Egy hete, hogy elüldözték házából az ellen emberei, egy hete, hogy kutyája vele kódorgott. Nem volt mit enni, hát az ember lopott a piacról, majd a dombok közé menekült. Azt hitte, győzött de egy zsiványbanda fellelte, s holttá verte, mert az elmúlt hét viszontagságai, az étel és a szesz hiányától legyengült szervezet elvonási tüneteitől látomásként megjelenő Szent Szűz általi vallásos áhítat következményeként a megjelenő vadembereket angyaloknak nézte, s ebbéli állapotában könnyű préda volt.

 A kutya hiába acsarkodott, védvén gazdáját, néhány igen erőteljes oldalba rúgás és ostorcsapást kapván, veréstől szégyenkezve, vinnyogva sunnyogott arrébb. S ha ez még nem lenne elég, a gazok kutyáikat engedték rá, mert már azok is olyanná lettek, mint gazdáik.

 Most, sérüléseitől aléltan, vacogva bújt a bokorba. Csendesen susogott a mező, egy-egy rikoltása hangzott csak valamely égi madárnak. Néha megrettent, felriadt, de hogy nem hallott semmi gyanúsat, megpróbált visszaaludni, bár ezt alvásnak nem nevezhetjük, félelemben eltöltött féléber állapotnak annál inkább.

 - Kutyus! Kiskutyus! – hallotta meg a gyerekhangot. Szívébe rémület hasított, s az adrenalin talpra lökte. Hörögve pattant fel, készen a harcra, bár odabent, mélyen tudta, nincs esélye. Ilyen megvert, megalázott állapotban képtelen lett volna életéért hosszan küzdeni.

 A lányka felsikkantott, ahogy a kutya talpra rántotta magát. Le is csüccsent fenekére, s kicsi szemei kerekre tágultak rémületében. Azonban a kutya nem támadott, csak állt és nézte őt. Aztán lassan lekushadt, támadókedve érezhetően elmúlt, s megérezvén a kislányból áradó ártatlanságot, farka gyengéd csóválásba ment át. A gyerek maga is megérezte a hangulatváltozást, mert lassan, óvatosan felállt. A kutya csak figyelt. Mindketten megérezték annak a nagyon mély, nagyon erős vonzalomnak a hatalmát, mely az első kutyát anno az ember szolgálatába hajtotta.

 S este a kislány ragyogó szemmel állított be a csűrbe, hol apja a szénát hányta:
 - Édesapám, megtaláltam magamnak a kutyát, amiről álmodtam. Megtarthatom…?

 Hát mit lehet erre felelni!?

 
Faluvégen sompolyog a kutya, lompos farkát vonszolja maga után. Kint járt a határban, szag után ment, de a szag elillant, s ő tanácstalanul ballag visszafelé. Szaglálódik jobbra-balra, de csak a szokott falusi illatokat kapja fel orra, azok meg most nem érdeklik.

Szimat-szimatot követ, s egyszer csak idegen fuvallatra kapja fel buksi fejét. Hideg a levegő, mely röptette, de a messzi, távoli észak üzenetét hozta magával. Kutyánk emlékeimben fehér színű ez az illat, s hideg, de korántsem annyira fagyasztó gondolat társul hozzá.

„Este van, kiki nyúgalomba” - mondta, kinek nem csak minden szava, de ő maga is Arany, s a kicsi falu lassan elcsöndesedik. Kutyánk már vackában húzza meg magát, s betekeredve hál. Odakint a világ megcsendesedik, annyira, hogy arra fel kell ébredni. Sem egy madár, sem egy macska, sem egy bagoly nem hallatszik, igaz, ez utóbbit akkor sem hallaná, ha még az mozogna is, a „csendes halál”, mondják rá. Ébrenlétét morgással nyugtázza, s kikászálódik, hogy megnézze a kerítés mentét, ahol más kutyákkal szokott csaholópárbajokat vívni. Szaglása megint előbb figyelmezteti, mintsem szeme világa felfogná környezetét, s a hulló pelyhek szaga előbb tudatja vele, hogy eleredt a hó. Csendesen, de sűsűn hull, s amíg körbekutyagolja a kis kertet, addig szép fehér sörényt szed össze. Egy gyors rázás, fejebúbtól a farokvégig végigcsattogja magát, s bebújik a vacakba. Eleredt ez a fránya hó, gondolhatná, de egy kutya nem használ ilyen kifejezéseket, mint fránya, csak nyugtázza a tényt: megint megjött a tél.

Tavaly még kiskutya volt, s nagyokat csaholva ugrándozott a fehér dunyhában, s élvezte, hogy Nárci, a gazdasszony cirmosa undorodva nézi az ablakpárkányról, néha meg-megnyalva bundáját, ahogy Kormos a fehérségben hol elmerül, hol felbukkan. Azóta megnőtt, nagykutya lett, s most Nárci odabent alszik a meleg szobában, ő meg idekint a vackán. Számára ez éppoly természetes, mint hogy a gazda parancsol, és kész.

Reggel gyerekhangok ébresztették, s kioldalogva a szabad levegőre csupa sapka, sál, és kesztyű rohangált, akik valami kerek izével dobálóztak. Amott még nagyobb kerek izék kerültek egymásra, fekete pontok voltak rajta, piros hosszúkás valami állt ki a legfelsőből, s valami füles piros dolog takarta be. Nini, téli madárijesztő! – ismerte fel a kutya – csak egy kicsit dagadt! – vigyorgott kutyamód.

Az egész nap fehérségben telt, de a szagok másmilyenek voltak, és újra kellett tanulni a leckét, de ez a tél ABC-je volt, ahol is mindennek megvolt a maga jelentése, csak egy kicsit másképp, mint nyáron.

De estére kinyíltak a házak éji szemei, az ablakok sárga fénye hosszú íveket húznak a havon. Mögötte szorgoskodó asszonyokat látthatott Szél úr, ha arra járt, s ügyeskedő kislányokat, kik lisztet mértek, tojást vertek, pisze orrukon ott fehérlett segítőkészségük, kendőjük csomója röpködött utánuk. A belső szobában a férfi ült, a sámlin mellette két-három pöttöm lurkó, s botot, vonatot, vagy furulyát faragnak épp. Nagyapó a hintaszékben pihen, a tűz mellett leng szakálla, ősz szálai évtizedekre tekintenek vissza. Nagyanyó mesét olvas a bölcső mellett, királyfi lovagol az úton, végén sárkány várja fejei hullását (jaj neked, Süsü).

Kutyánk körbejár, nyomai visszamutatnak vackáig, épp szippant…. de feje megdermed, füle megmerevedik, s ezernyi szőre felállt: megint elfogja a szagot: szuka járt erre! A hó csak úgy porzott utána, ahogy a nyomra vetette magát, s ment, hogy a természet parancsának engedelmeskedve udavarolni kezdjen, s beteljesítse az élet örök körforgását.

Tudom, SchF már egyszer feltett egy videót ezzel az dallal kapcsolatban, viszont nekem annyira tetszik, hogy rákerestem a teljes felvételre. Íme:

A hosszú hétvégét volt szerencsém egy baráti társaságban tölteni a Káli-medencében, Gyulakeszi-Tapolca-Badacsony vonzáskörzetében. Kirándulás, biciklizés, jól-érezzük-magunkat volt a program, némi állatszeretgetésen és táncon át...

Ha lesz egy kis erőm, írok majd némi szösszenetet, így viszont csak a képeket rakom fel, napok szerint.

Első nap

Harmadik nap

Na, ez a bejegyzés sem lesz egyszerű, legalábbis ami a Kategóriákat illeti.

Vasárnap karikáztunk egy jót, mégpedig az elsőt évek óta. Cél a ... na, az nem volt egyáltalán, hacsak a "de jól érzem magam" feeling elérése nem tekinthető célnak. A Római parton kötöttünk ki, s Szentendre felé haladván edzettük izmainkba a tavasz napsugarait, s jó levegőjét. Láttunk kutyát, kacsát, madarakat, embereket (igen, ez még mindig az állat-kategória). Voltunk a Budakalász mellett tónál, kacsáztunk, és kavicsokat hajigáltunk. A vize tiszta, amilyet (temészetes / mesterséges) tóban még nem láttam. Finom tejfölös-sajtos lángos, és fagyi zárta a délutánt.

Este nyuszinézőben voltam, rájöttem, hogy nekem is kell egy olyan. Élő, meleg, szuszogó.

Altenatív ajánlat

Hétfőn a táncosabbik társaságommal voltam kirándulni, Ancsur és Sanyi szervezésében. Kocsival jutottunk el Pilisszentkeresztre, majd onnan gyalog fel Dobogókőre. Nem volt egy megerőltető túra, én legalább 4-szer ilyen hosszúra számítottam. Persze rossz szerencsémnek köszönhetően gyakorlatilag az első lépéssel kibicsaklott a bal bokám (nem a balboám!!!), ami után csak némi vércukor-pótlás után (=csoki) tudtam elindulni a többiekkel. 

 Amikor felértünk, meglepett az a tömeg, amelyet ott találtunk. A kilátóban egy úr szolgáltatott némi zenei aláfestést. A táj gyönyörű volt, jól jött a távcső, mely előkerült a pakkból. Némi szemlélődés után elmentünk éttermet keresni, s találtunk egyet, ahova beültünk. Ha eddig nem említettem volt, Zsófi hozta a kutyáját, Zorát is (Zora=Hajnal), aki fáradhatatlanul csalinkázott a lábaink alatt. Nos, a vendéglő kerthelyiségében is lábatlankodott, de már pórázon.

Ez adott egy lendületet a tulajdonosnak, aki a "kedves" feleségével együtt mércét feszegetett a katonai kiképzőket megszégyenítő stílusukkal és gorombaságukkal. Pedig már előttem gőzölgött a finom babgulyás, amikor a sokadik goromba beszólása után a "márpedig ez az én éttermem!" szózattal bírt támadni a vén f*sz, s a társaság egy emberként állt fel, és hagyta ott őt és riherongyát, s vele együtt csapot-papot, főzzék meg, amit ettek. Néhány vendég is velünk tartott, megerősítve minket igazunkban. Ki-ki kifizette, amit fogyasztott, egy-két tea, ásványvíz, viszont a nagy lé, ami az ételek ára lett volna, ott maradt a zsebünkben.

Szóval SEMMIKÉPPEN SEM SZABAD, sőt: TILOS!!! Dobogókőn az Ízek Háza nevű, kerthelyiséggel rendelkező étteremnek álcázott, a rossz minőségű kiszolgálást és a vendéglős saját kényelmét minden vendég elé helyező, bunkó, tajparaszt tulajdonosokkal rendelkező házba betérni, ott enni, vagy kísérletet tenni erre. Ha arra jártok, köpjetek egyet, s mondjátok, hogy a nevünkben tettétek. Óvjon e szózat mindenkit, ki arra vetődik!!

Végeredményben visszasétáltunk a kiindulási pontunkhoz, s megebédeltünk, bár nem tudtunk közösen leülni, s a kinti társaság cirka másfél óra elteltével kapta meg étkét. Persze nem a képen látható "Felső kocsmában" ettünk, hanem a vele szemben lévő étteremben, de legalább kedvesek voltak velünk, és az árak is felannyiba kerültek, mint a tetőn.

Hazafele még fagyiztunk egyet az Emilben, majd hazaérkezés után szabadfoglalkozás.

Jó éjt, gyerekek.

p.s. ismétlésképpen mondjátok utánam: Ízek Háza TABU!!! 
Ha meglátlak ott, letöröm a derekadat!! TILOS!! FÚJJ, ROSSZ KUTYA!

fotók: Andi és SchF

A hosszú hétvégén Szlovákiában voltam „telelni”; s a kifejezés találó, hiszen itthon nem volt tél, ott viszont annak épp a végét kaptuk el.

Ótátrafüreden (Starý Smokovec) volt a szállás, innen gyönyörűen rá lehetett látni a Lomnici-csúcsra (Lomnický stít).

Gyönyörű helyeken voltunk: Barlangliget (Tatranská Kotlina), ahol a Bélai Cseppkőbarlangot néztük meg, itt sajnos nem lehetett fotózni, de azért egy-két képet sikerült készítenem. Másnap siklóvasúttal felmentünk a Tarajkára, megnéztük a Tar-pataki vízeséseket, majd felgyalogoltunk a Zamkovszky menházhoz (Zamkovského chata, 1475). Voltunk a Csorbai-tónál (Štrbské pleso), és onnan kutyagoltunk fel az 1494 méter magasan fekvő Poprádi-tóhoz (Popradské pleso). Utaztunk a Tátra nagy részén közlekedő vonattal, az Električkával, sétáltunk éjszaka a hihetetlenül csendes Ó- és Újtátrafüreden (Nový i Starý Smokovec).

 Még egy: nagyon sok képen látni kidől fákat, vagy tarló-jellegű, kifordult, hatalmas gyökereket. Talán emlékeztek rá, pár éve volt egy hatalmas vihar a Tátrában (cikk), ami az egész éves fakitermelésüket letarolta egy éjjel alatt. Nos, ezeket is igyekeztem megörökíteni.

Az ég szürkült odakint, lassan esteledett. A kisegér riadtan futott be a biztonságot jelentő lyukba, nyomában hideg fuvallat suhant, de most, hogy beért a menedékbe, megnyugodott kicsi szíve. Bár az előbb még minden olyan rémes és ilyesztő volt, most már otthon volt, a jó melegben, boldog szuszogással szimatoltatván körül a másik által. Kis lábak kaparászása mesélt füleinek, orrát a kicsik édes szaga ütötte meg. Odakint mintha macska kóricált volna, a majdnem teljesen lehullott bokor alól az előbb legalábbis még úgy tűnt. Akkor úgy értezte, a hideg ellenére is melege van, ereiben a cukor egy pillanat alatt szétáramlott, bár ő erről mit sem tudott, csak egy lökést érzett belül, s szedte kis lábait, surrant tova a biztosnágot jelentő rés felé.

Másnap reggel nyoma sem volt az előző esti nyomasztó hangulatnak. Odafentről hangok hallatszódtak: ének, tompa susogás, nyikorgás. A gazdasszony a tornácot seperte, s bár a hangok nem a megszokottak voltak, de az mégis ismerősen tompa volt.

 - Mikor is? - tűnődött, bár a tűnödés egy egértől elég furcsa tulajodonság, annyi bizonyos, hogy egerünk tisztában volt vele: hallotta már. Kidugta fejét a nyíláson, hogy beleszagoljon a levegőbe, de valami furcsa fehérség állta útját. Hideg, de érdekes módon nem kellemetlenül. Karmai és orra segítségével ösztönösen felfele törekedett, s végül sikeresen felküzdötte magát. Szikrázó napfény vetítette Egérke árnyékát a szűz hóra, s orra megtelt a téli világ havas illatával. Az első hó elég későn érkezett, de még az embergyerekeknek is a térdéig ért. Boldog hujjogással vetették bele magukat a hóember építésébe, fejére vasfazék, szemébe szén, orrára pedog valódi sárgarépa került.

 - Répa! - villant át Kisegér agyán az ismerős érzés, melynek központja a gyomor volt, mert nevén nevezni nem tudta, de abban bizonyos volt, hogy jóllakhatna vele a család. Kis mancsai máris lökték volna előre, de a gyerekek hancúrozása óvatos távolságtartásra ösztönözte, így egyelőre tanácstalanul futott pár kört, szimatolva, fel s alá. Rohant ide, rohant oda, de azt már megtanulta, érdemes várni, mert mindenütt ott lehet a veszély. Erre a gondolatra riadtan nézett körül, mert a veszélyt mostanság elsősorban a macska jelentette, de látott már baglyot is, mely a Néma Halál biztonságával vittel el cincogó társait. Csak egyet fogott rajtuk, s ők már emelkedtek, az erős karmok szorításában szinte megdermedve félelemtől, fájdalomtól, az erőtől, mely szinte kettéroppantott őket. Ilyenkor a bagoly néma elégedettséggel repült tova, s nemsokára gyomrában volt az új fűtőanyag (mely nem sokkal előtte még egy egér volt), hogy megújúlt erővel keressen még táplálékot.

Most a bagolytól nem kellett tartania, hiszen az éjjeli vadász, de a macska valós veszélyt jelenthetet. Szerencsére ösztönei nem jeleztek veszélyt, bár az óvatosság sosem árt.

Amott az  egyik kétlábú egy bokrot cipelt magával, nem is bokrot, inkább egy kis fát. Csúcsa és felső harmada a havat söpörte, s levelei közül egy-kéttő ott marad a havon. A gyanta szagát messze sodorta a szellő, érzékeny orra informálta az apróságokról is, hogy egy-két tűszerű levél is ott marad a havon, sőt, talált egy kicsiny kis tobozt is

 - Jó lesz a kicsiknek - s már cipelte is magával gyorsan, vissza a lyukba.

 - Nagyapa, nézd! Ott egy egér! Fogjuk meeeeg! - a nyavajgós hang az erdészék unokájától jött, aki a fenti házban tölötte a téli szünetet - Kell nekem egy kisegér, otthon a kalickába! - s e reményteli hang ábrádokról szólt, melyekben az irigy osztálytársak körében büszkén mesél:

 - ... És nagyapámmal egeret is fogtunk, és most otthon van, és van saját ketrece is...!

Az öreg nyugodt hangon magyarázott:

 -   Unokám, kicsi kincsem, nem lenne semmiképpen sem jó az, ha a kisegeret hazavinnéd. Nézd meg, itt rohangál, élelmet keres, ottnona az egész mező, a ház, a kert, lakása a pince, egy egész nagy világ. Te hazaviszed, kap egy szűk ketrecet, ott nincs élettere, enni azt eszi, amit te adsz neki, inni meg akkor, ha éppen adsz neki. Emlékszel, amikor eltörted a pajtásod kisautóját, csak egy délután nem mehettél ki a szobából büntetésből, mégis, úgy sírtál, mintha apád elnadrágolt volna, pedig ahhoz túlzottan szeret. Hát most képzeld el, hogy sír majd a kisegér, ha te beteszed egy ketrecbe, hogy kétségbe lesz esve, azt sem tudja hol van, hogy került oda, mi lesz a családjával. Ej-ej, kisunokám, nincs ez átgondolva! - így beszélt bölcs szóval az öreg erdész,  kézenfogva a fiúcskát, aki néma figyelmességgel hallgatta az öreget, gyerekes nyavajgásával felhagyván. Megértett valamit, talán átsuhant rajta a magányosság és elveszettség tragédiája, mely nagyapja nélkül csupán múló szeszélye folytán várna erre a kisegérre .

S este, amikor a hold teljes tányérjával elfoglalta helyét a fenyőerdő felett, s fényét a hó pazarlóan megsokszorozta, kinyílt az erdészház ajtaja, s két ember lépett ki a Karácsonyi szoba meghitt melegéből. Az egyiken nagy, a másikon egy kisebb kucsma, amolyan gyerek-féle. Léptük tompán visszhangozta a lesöpört tornác, majd ropogva nyelte a fehérség egészen az egér-vájta lyukig. A kis kezekből sajt, alma, faggyú került a hóra, a zsebekből dió, az öreg szeméből pedig egy könnycsepp, de ezt nem látta senki, csak a mélységes türelem és jóság kis angyala.

Másnap reggel a Kisegér ismét kidugta az orrát, megszagolgatván az időt, de nem jutott tovább az első szippantásnál, mert a nózijába száguldó, gyomrot kordító illatorgia szinte kitépte a lyulból. Nem tudta, hogy került oda mindaz, amit látott, érzett (és inkább ennek hitt), nem tudta, mi az a Karácsony, de érezte: most így minden jól van. A túlélés biztos mámorában futotta körbe a "zsákmányt", s kezdte bevonszolni magával otthonába.

Ezalatt a szobában a kisfiú vonatával zakatolt, s néha felmosolygott a fenyőfára, mert megtanulta: lemondani valamiről nem feltétlen veszteség.

Semmi sem jobb annál, mint a zaj, zsibongás, villódzó fények, és hangorkán helyett az ember elmegy egy csendes helyre, lehetőleg a város felé, leül egy sziklára, s miután hozott magával egy üveg Cserszegit, egy nagy zacskós mogyorót, az üveg szájról szájra jár, a mogyoró ropogva adja meg magát a kezek és fogak mállasztó erejének, s zsacskóba gyűjtvén a szemetet amúgy jókultúrember módjára, gyönyörködik a város fényeiben, és jól kibeszélgeti magát a kedvessel, hogy a béke, a nyugalom, és a spiccesség gondtalan élményével térhessen haza.

Kellenek az ilyen esték....

p.s. A Hold féltányérja olyan magasan fénylett a hegyvonulat felett, mint a János-hegyi kilátó ékszerként tündöklő kivilágítása. Aztán süllyedni kezdett, és szinte szabad szemmel láttuk, amint eltűnik a gerinc felett. Ráláttam a Tárogató útra, a Zughatag sor és a Széphalom utca ott húzodott alatunk, az 56-os villamos jellemző hangja állandó társunk volt, ahogy a megállóba érkezett. Szép volt.

Éjjel van. A betonról átlépnek a füves ösvényre, s egyúttal távolodnak ettől a szürke sávtól, melyen gépszörnyetegek rohangálnak ész nélkül, a bennük ülő akarata szerint. Az éjszaka is forgalmas főút hangjai elhalkulnak mögöttük, s a feketeség egyre inkább körülöleli őket, a bár szemük még nem szokott hozzá eléggé, de a környezet derengése jelzi, messze van még a vaksötét. A lépcső körvonalai is éppen sejthetőek, egy óva nyújtott kar segít, s együtt óvatoskodnak le a pár kockán. A kis domboldal is elfut a lábuk alatt, s szinte egyszerre érnek a mélyedésbe. Balra tőlük kerítés, vastag, erős csőacélból épült, szerencsére alacsony. Jobban illik rá a korlát kifejezés, nevezzük ezentúl talán így. A korláton túl a nádas magasra nőtt, vágni kellene már, de lehet, nincs itt az ideje. Egy csobbanás jelzi a víz közelségét, s jelez még valamit: az élet nem állt meg mindenhol az éjszaka eljövetelével. Talán béka ugrott, talán egy kis halacska csapott egyet a farkával. A korláton túl vékony a palló, ingatag. Egyöntetű döntés, hogy átmásznak. A egyik ugrik, a másik egy vascsőnyi hiányt használ ki, s bújik átal. A stég végén padocska, pecások helye az. Az önkormányzat számukra telepített halakat a tóba, s adott engedélyt a horgászatra. Nem is szabadna most itt lenni, de hát a táblát, mely tiltott, régen ellopták. A pad nedves egy kicsit, talán harmat? Mindenesetre egy póló kerül a fázós fenekek alá.

A kilátás pazar. A tó szinte mozdulatlan, a túlparton álló vendéglő díszlámpái óvatosan ringva tükröződnek vissza, talán félve, hogy megzavarják a zavartalan mozdulatlanságot. A víz csendben bújik medrében, s közben az az ideálisnak kijelentett csendélet-szerű kép jut az ember eszébe, melyet rajzfilmeken vagy festményeken látni, amikor az alkotó(k) valami nagyon szép, és nagyon pazar, szinte tündéi tavi-tájak kívántak elénk tárni, annak békességében, csendjében. Ugyanaz a víz, ugyanaz a fény, csak ott hold úszkál a vízen, itt pedig a lámpa fénye. A békesség közös, a vágy itt maradni talán közös, a látvány megnyugtat, elgondolkodtat, s eszében sincs ilyenkor az embernek aludni. A szellő egy kicsit fodrozza a vizet, s hideg libabőrt rajzol a karokra, mire fázós borzongás a válasz.

- Ideje menni…

A palló még egyszer megbillen alattuk, talán búcsúzik csendes látogatóitól. A korlát érintése ismerősen vastag, a távolodtukban még egyszer végigtekintek a tavon, hogy aztán a város sötéten is világos éjszakája magába nyelje nyurga alakjukat.

Sötét van odakint, meg szél és hideg.  Inkább iszom egy kávét.

p.s. a szelek meghajlásra késztetik a fákat, bokrokat, az ég ráfekszik a városra, sötétségével messze kergeti a nyári emlékeket, és közelebb hozza a nagykabát gondolatát. Hol vagy, orgonaszagú Tavasz? Hol a vidám kacajod, szoknyád lebbenése, mely minden élőt, állatot, ember, virágot és növént, plantkont és egysejtűt az eljövendő életek izgalmával töltött fel? Hol vagy bölcs Ősz-anyó, ki komoly, de szeretetteljes mosolyoddal simogatsz minket, és felkészíted lelkünket az öreg, mogorva Tél megérkeztére? Sehol nem látlak titeket, csak a nagyhangú, pöffeszkedő, gőgjébe fúló és embereket fojtogató nyár emlékét őrzöm. Nagylegény őkelme, mert elkergetett titeket, Őszt és Tavasz, nem engedvén kiteljesedéseket. Szövetkezett a nagyszakállú Téllel, és ketten élik világukat, uralkodnak odakint erdőn-mezőn, városon és falun, emberen, állaton, kutyán, macskán. Ők az urak a fák között, a bokrokban, a hegyekben. Léptük nyoma nem csak egy évszakra, hanem az egész évre rányomja bélyegét. Ezért nem jön már a Tavasz, nem jön már az Ősz, csak félve, és kémlelve, hogy iszkolni tudjon, ha kell, hol tűnik fel a két komisz: a Nyár és a Tél. Bár már ők is késnek, órájuk fogaskerekeit megkoptatta a múló idő.

...avagy holdfény és rock and roll....

A busz kinyitja ajtajait, a néhány lézengő utas leszáll. A vezető csenget, az ajtók záródnak, a busz saját fénycsóvája után kutyaként cammogva áll be a visszajártati megállóba, hogy felvegye az aznap esti utolsó fuvarját.

Előttem sötét csíkként húzódik a beton, kétoldalt farengeteg. Az aszfaltot csak sejteni lehet, felette az égen ösvényként húzódik az út nyomvonala. Az út felett nem borulnak össza a fák, talán némi "fény" is átszűrődik így, halvány deregéssé váltva a vaksötétet. Elmarad a város, elmaradtak a zajok, hangok. A nyugodt csend úgy üvölt csak, amennyire a szél és a lombok engedik. Csábító az aszfalt, követném, de ma nem. Most a helyem az ösvényen van, bent a fák közt. Ezért jöttem, utaztam fel ide, hogy fák, göcsörtök, kavics és homok, erdei út, és ennek egyvele vegyen körül. A betonút sablonos, a erdei út élmény. Odabent vaksötét van, úgy nagyjából 3 percig, amikor is a szemem már lát dolgokat. Például egy fehér sávot a lábam alatt. Nem is látom, inkább csak érzékelem valahol a tudatom alatt, hogy ott az út. Persze néha azt veszem észre, hogy egy fa előtt állok, vagy lábam már nem a köves talajt tapossa, hanem füvön trappol. Ilyenkor visszalépek az útra és megyek tovább.

A természet úgy viselkedik, ahogy az odatéved idegennel szokott:

 - Mit keresel itt, te városi suttyó!?- pattogja felém valami ismeretlen zajforrás. Rémülten fordulok hátra, mintha nem lennék egyedül. de félelmem alaptalan, s ahogy egyre beljebb hatolok az erdőbe utamon, úgy érzem egyre inkább: elfogadtattam.

Sétálok. Teleszívom magam a friss erdei levegővel, szemem hozzászokott a sötéthez, fülem alkalmazkodott a zajokhoz. Már éppen elomlana bennem a nyugalom, és béke, amikor halkan, mintegy bocsánatkérően zenei dallamokat sodor felém a szél. Eleinte még reménykedem: csak egy arra közlekedő autó rádiója, de nem. Haladtamban egyre erősebben hallom, sőt, már ki is vehetem: rock and roll, színpadról, stílusra az Old Boys. Egyre erősebb a dübörgés, ismerem ezeket a dallamokat, hiszen számtalaszor táncoltam már rájuk. Tutti Frutti, When The Saint Go Marchin' in, Jambalaya, Do You Love Me, és a többi sláger.

Itt. Fent, a hegyen. A természet és az éj kellős közepén. Üvöltő R&R tudtja velem, hogy nincs esélyem, mit esélyem, jogom a csendbe menekülni. A város utolér, a város utám nyúl, és visszahúz az őrületbe.

Odaérek, ahol a hangerő már szinte fokozhatatlan: hatalmas torony, parkoló autók, kerítés által övezett objektum. Bent emberek, fények, mulatozás. Lakodalom. Ötven méterrel arréb egy másik tulajdonos másik épülete, másik zenei stílussal kecsegtet. A kettő között kakofónia. Menekülök, minél messzebb. Persze a város most terül elém, egy sík mező mögött lent a fények hívogatóan intenek: állj meg, és csodálj! Fent a Hold nevet rám, majdnem teli van, büszként viseli hegyeit, völgyeit, domborulatai tisztán daganak, s talán ő is nézi ezt a várost a többi ezerrel együtt. Holdfény és rock and roll. Ambivalens érzés. Ami elől elsődelegesen menekültem: a zaj. Amit kerestem: a látvány. Most mind a kettő egyszerre bombázza érzékeimet, az egyik támadva, a másik simogatva. Nem tudok mérges lenni, mert csitítja az általam befogadott képi anyag, de nem is tudok eltelni a látvánnyal, mert a zaj kizökkent.

Ahogy továbblépdelek, csökken a zaj. Párszáz méter után már nem hallani. A Kilátón sem, ott csak a lobogók tartóvasának a nyikorgása veri fel az éji csendet, de az szinte természetesen hat az előzmények után.  A kivilágítás most pazar. Mintha nem is kívülről érkezne a fény, hanem önnön szépsége vetülne ki fény formájában, s szórná dicsőségét az éjszakában. Egy gyöngyszem. Egy ékszer, gyémánt a hegy gyűrűjében. Évekkel ezelőtt a Tárogató úton laktam, s ámulva néztem fel erre a csodára. A Kilátó kivilágítva a sötét éjszakai háttérben. Sajnos nincs olyan fotó, amely megfelelően példázná, személyesen célszerű megtekinteni.

A Normafánál jártam. A 21-estől gyalog a kilátóig az erdőben, majd vissza. Aztán séta a Moszkva térre, érintve a Gyermekvasutat, hogy végül a Nagyi Palacsintázójával fűszerezve fejezzem be sétámat.

Komment nélkül:

1. Védett madaraink I.
2. Védett madaraink II.
3. Védett emlősök

Kanalas réce

... itt töltenem a Karácsonyt!!!

Békében és boldogságban, meghitten, csendben, messze a város zajától. Csak a hulló havat hallgatnám, s ahogy az állatok motoszkálnak odakint, faggyút kevernék, magot rejtenék bele, és az ágra csorgatnám a madaraknak, eleséget vetnék rókának, őznek, szeretném őket messziről nézni, pillanatot ellesni, várni őket doboló vérrel fülemben, várni rájuk, szívben együtt dobbanni velük s suttogni:

- Tél tábornok, tisztelünk Téged, de az életet méginkább tiszteljük. Zord vagy, hideg és vad, jeges fuvallatokkal vágsz rajtunk végig, de mégis fennségesen tündökölsz. De ami vén korodra leszel, az csak locsog felénk sárral, latyakkal. Akkor már a véged érzed, hisz a Tavasz közelít, piros kis szoknyája alól kivillan bokája, s vidám hajában hóvirág ül. Addig te vagy az úr, de nézd! Az ember segít. Az ember ad enni, hogy kibírjuk, s mi meg az embert szolgáljuk, prémmel, hússal. Lehetsz nagy, erős, de az élet mégis erősebb nálad. Így hát ne bízd el magad, s örülj, hogy részed lehet az életben, bár te magad élhetetlen vagy.

S örülj az ünnepnek, melyet várunk szerény csendességgel, s melyen majd ülünk egymás mellett meghittem, talán némán, szavak nékül, de néma mondanivalónk elmondja lelkünk, pillantásunk, reményteli sóhajunk:

Áldott legyen e Karácsony!

Úgy legyen!

Éjfél van, nem tudok aludni. Odakint óriási pelyhekben esik a hó, és a gyönyörűségeben csodálatos esemény itt él bennem, elevenen éget. Eszembe jut a Karácsony, amit kineveztek a szeretet ünnepének, erről eszembe jut Kedvesem, aki hulla fáradtan esik haza kis otthonába, szerető szülei közé. Eszembe jut, amiket olvastam, az összes olyan idea, amelyben a nagypelyhű havazás csak kandalló, lobogó tűz, és békebeli szeretet mellett lehetséges.

Vergödöm ágyamban, s a valóság most oly messze van tőlem, mint ide az égbolt, melyből Holle anyó rázza fehér dunyháját. Kábán érzem, hogy belül egymásnak feszül két érzés: szeretet és hiány. Lehet játszani a szavakkal, rakosgatni őket, kötőszókat kivenni, de a szavak csak szavak maradnak, míg az érzéseket át szokás élnem.

Esik a hó. Szakadatlan ontja a városra a szüzi színét, hogy aztán az ember mocskossága és az idő múlása sárba tiporja liliomságát.

Esik a hó. Nincs ez jól. A hóesést kettesben jó nézni, melegben, összebújva. Úgy néz ki, rám is hat a világ kommerszsége, belém plántálták, ez csak így jó. De mit tegyek? Szerelmes vagyok. És akit szeretek, nincs itt velem, hogy együtt gyönyörködjünk a havazásban, lelkünk egy kissé megpihenjen egy újabb örült hét után. Hát csoda, hogy álmodozom!?