Kacsa Rulez!

Az úgy volt, hogy reggel kezdtem a temetőben, hol virágok kerültek az elhunytak sírjára. Nagyon sáros és mocskos idő volt, pedig az ősz vége felé kifejezetten szeretek itt járni, ahol a fák kesernyes illata vegyül a szélbe, s fúj át az élőkön. De most, a tél közepén  tesómmal együtt remegtünk az jéghideg esőben.

Tavalyelőtt hó volt, s éppúgy hideg, mint a veszett fene, viszont az fehéren tiszta csapadék, lehull, betelik vele a táj és legalább szép; nem folyik, toccsan, loccsan (utólag, kedveseim, utólag! És akkor már sárnak hívják, de amikor hull, akkor szép, és szépen megmarad). De ez a mocskos idő, amely volt képes pont erre a hétvégére elolvasztani a havat, tényleg hideglelést hozott rám.

Bár a tranzisztoros említette, hogy kapunk még Holle anyó áldásából, a reggeli-délelőtti sárfutamot átélve nem voltam lelkileg erős magam elé vizionálni egy fehérséggel teli képet. Azonban este hazafelé képtelen voltam egy pillanatra nem megállni e békés, városi látvány előtt:

A képek minőségéért elnézést, mobiltelefonnal készültek.

Az úgy volt, hogy elmegyek sétálni egyet. Nem terveztem semmit, de tudtam, mit szeretnék megnézni. Például az úszkáló kacsákat a városligeti tavon, vagy a Vajdahunyad várat, látni a Hősök terét, sétálni az Andrássy-n… szóval csupa-csupa olyan dolgot, melyeket a turistáknak ajánl az összes, Budapesttel foglalkozó magazin és prospektus, s mégis, nekem, ki itt élek, határtalan örömet tudott okozni.

Hogy végül addig-addig sétálgattam fel s alá, hogy feljutottam a Várba, az csak annak köszönhető, hogy hétvége lévén nagyon ráértem. Igazából az egész történtnek csak egy momentuma ragadott meg annyira, hogy ismét leüljek ide, és meséljek róla; emellett a fél várost bejáró séta mellékkörülmény.

Kellemes vasárnapi délután van, amikor elindulok, és bár szentül elhatározom, hogy gyalog megyek, mégis csalok egy kicsit: nincs kedvem gyalog átkelni a felüljárón, így fogok egy villamost, mely a megfelelő megállóig eligazít. Innen már tényleg lábbuszozom.

A Széchenyi fürdőtől nem messze kis gyógyvizet köpő kút egy csöpp tavacska közepén, oldalában kis betonépület. A gyógyvizek hazájában természetes, hogy itt meg is vásárolható a víz, kannástul vagy anélkül. Bent eltéveszthetetlen kénes szagban olvasom, milyen panaszokra jó e víz. Néhány ember sorban áll, idősek, kevésbé öregek vegyesen, mindegyiküknél ásványvizes palack, s az egykedvű kiszolgáló hölgy egy közönséges konyhai csapból tölti a műanyagba a - minden bizonnyal  - gyógyító vizet.

Az Állatkerti sétányon folytatva sétámat érek el a pingpong-asztalokhoz. Három asztal, egyik sem üres, de nem fiatalok foglalják el, hanem egy nyugdíjas-egyletnek kinéző társaság. Két asztalnál párost játszanak, a harmadiknál egy-egy elleni játék zajlik. Kinézetre teljesen közönséges nyugdíjas emberek, az utcán, közértben találkozhatunk velük, talán el is mennénk mellettük. Nem, nem az öreg cekkeres nénik, reszketeg bácsik. Ezek a seniorok az őszülő házmester, a volt szaki a gyárból, a nyomdai munkásnő, bedolgozó a szövőgyárból… Ruházatuk alapján teljesen átlagos réteghez sorolnám őket, ami mégis különlegesség teszi őket számomra, az a technikai képzettség, fölény, mellyel e játékot játsszák. Némely labdamenet olyan gyors, hogy csak a szemem villanásával tudom követni, mert a nyakam belefájdulna. Egy-egy pörgetés, nyesés félelmetesen kanyarodik a levegőben, van, amit az ellen nem tud visszaadni, de ez a ritkább, s támadásként talán még jobban megnyesik, ütik a labdát, hogy övék legyen a menet. Vélem, talán ex-versenyzőket láthatok, vagy olyan egylet tagjait, melyek a ping-pongban vélik megtalálni nyugdíjas éveik értelmét.

Kép forrása

Mindkét asztalnál jókedv, s mozgalmasság. A harmadik asztalnál játszó két úr talán még ezen is túltesz: egyikük támad, szinte teljes erőből üti, pörgeti a kis plasztikot, a másik jó 4 méterre áll, és védekezik. Játékuk villámgyors, a védekező úr a nagy távolság ellenére is képes olyan ügyesen visszaütni a labdát a támadó télfelére, hogy nem egyszer ez által nyeri a menetet. Tenyeres, fonák váltogatja egymást, attól függően, hogy a másik térfélről hova érkezik a labda. S az egyszer csak elgurul, felém jön, s én önkéntelenül is nyúlok érte, a földről adom, dobom vissza „Védő úrnak”, aki furcsa mozdulatot tesz ütőjével, hogy elkapja. S most látom, jobb keze – talán születési rendellenesség miatt – kacska, emiatt bal kezében fogja ütőjét. Amikor a labdát akarta összeszedni, az ütő kezet cserélt, de hogy látja, oda fogom dobni neki, visszacserélte ütőjét, és a felé repülő labdát az ütővel kapja el. Ez a csere volt a furcsa mozdulat, amelyet észrevettem.

S egyúttal észreveszek még mást is: amellett a kitartás, akarat mellett, mellyel e káráztató tudását elérte testi fogyatékosságát leküzdve, én mindörökre labdaszedő maradok.

Kép forrása

Csendet várok, zaj fogad.

A rádió szól, egy népi vonószenekar húzza a talpalávalót. Annak, akinek füle ezt nem meg szokta, pár perc után kín a hegedű hangja. Ez rám teljesen áll. A telefon ébreszt, öt percenként újra kezdi, még ha lenyomom is. Egyértelmű: fel kell kelnem.

A lámpával kezdem, beavatásként a reggelbe. Felkattintom, és elmorzsolok egy szitkot, átkozva azt, aki felkapcsolta a lámpát: saját magamat. A lépcső lefelé már félig éber ember nyomaim viseli, a legkisebb helyiség vizitje után némi DNS-mintával kevert csapvíz távozik a lefolyón keresztül.

A konyha meghitten fogad a műanyag tolóajtón túl. A Gazművek által a műanyag ablakba vésetett szellőzőn keresztül a lakásba ömlő hideg levegő végleg felébreszt, főleg, ha arra gondolok, hogy mibe került nekem a 'k hőátbocsátási tényező' sutba vágatása a gáz visszakapcsolásának fejében. Így a hő- és hangszigetelő ablak már mit sem ér, került annó bármibe is. Miután ez a bosszankodás mindennapos, mára nem is mérgezem magam vele tovább, a kávé hamar lefő. A szokásos körítés: tejszínhab, kakaó. S a székkel kiülök a balkonra.

Leginkább nyaranta jó ez, a csendet keresem, a napfelkelte előtti nyugalmat, s most, a tél küszöbén, még a vénasszonyok nyarának köszönhető meleg levegőjű nappalok miatt csak kissé hűvös, de nem hideg hajnalon egy tréningfelsőt viselve ugyanezért jöttem. A folyosón a sötét félelmet keltő, de csak gyermekként féltem a sötéttől. Manapság inkább csak borzongok rajta, így belenézek, és megállapítom: nincs ott semmi, még fény sem.

Aztán csak ülök, kezemben a feketelevessel. A hajnal kimondottan zajos: a hídon autók rohannak, villamos csörömpöl, s látok egy kora reggel elsuhanó biciklistát a híd alól jőni, melyet kamion előz. Járműből egy perc alatt vagy harmincötöt számolok meg – csak a híd általam látható oldalán. Jesszus, senki nem tud ilyenkor aludni!?

Vasárnap, hajnali fél hat. Úgy látszik későn keltem. Ötkor kijönni biztos csendesebb lenne. Sebaj.

Majd a jövő héten.

Eredeti forrás: http://room101.freeblog.hu/files/photoblog/joreggeltbelf.jpg

Két öregasszony. Ülnek, előttük virág. Mindkettő mögött eseménydús élet áll, a 70 év, melyet leéltek, minden volt, csak nem rövid és unalmas nem, eltekintve az utóbbi 1-2 évtől.

Egy évben születtek, 1940-ben, bár ők nem tudnak születési évük közös múltjáról. Pár hónapja ismét háború volt, a második világégés ideje jött el, s annak kitörése előtt volt mindkettőjük szüleinek lakodalma, s a nászéjszaka is, rá kilenc hónappal pedig a gyermekáldás. Sokadik gyerekek voltak a családban, s életük mostohán kezdődött a háborúban. Egyikük Szárszón, másikuk Tahiban született, iskoláik a népiskola, és középiskola. Pályájuk csúcsa titkárnői- illetve vegyész-aszisztens szakma volt, ezekből is mentek nyugdíjba, Annus néni azért, mert a cég fiatalított, Juli néni pedig azt vette észre, hogy a vállalat privatizálásából adódó munkafolyamat-átszervezés révén nincs más szükség rá, mint okleveles vegyész-aszisztensre.

Férje már csak Annusnak volt, Gáspár úr, így ismerték meósként a maróban. Kicsit mindig kilógott, ezért nem „elvtárs”, hanem különcsége miatt „úr” lett a beceneve, persze a párttitkár azért mindig Gáspár elvtársnak szólította. Most sepregetett, házmesterkedett a belső udvarral ellátott társasházban, melyben laktak. Annus néni pedig a kis virággal, melyet a kertből szakajtott volt, kiült azt árulni a Ferenciek terére, a metrófeljáróhoz. Gurigás kocsira ült rá, melyen a vödör, a vödörben a virágok.

Itt találkozott Juli nénivel, s hamar szóba elegyedtek, meghányták-vetették amúgy öregasszonyosan azt, amit minden öregasszony meghány-vet évszázadok óta, ha találkozik: a világ viselt dolgait. Közben a pesti nép kerülgette őket, néhányan vásároltak tőlük, leginkább randevúra siető, tesztoszterontelt serdülők, a virággal bizonyított lovagias gesztustól remélvén a lány figyelmét.

Este hatfelé két ember tűnt fel, kis széket hoztak, hangszertokot, s azt kicsomagolván játszani kezdtek. A fuvola és a bőgő hangjától teltebb lett az aluljáró, bár a pesti népet ez sem hatotta meg, őket is megkerülvén siettek tova. Nem úgy Annus és Juli néni, kiknek idejéből kitelt, s könnyes szemmel hallgatták a klasszikus zenét: fejük oldalra billent, ők maguk elé meredtek, s néha bólogatva hozzá, sóhajaik valahonnan emlékeik messzi múltjából szálltak: Istenem, édes istenem!

A kávé keserű íze keveredik el a szájában, miközben az irodában ülve bámul ki az ablakon. Távol a fák hajladoznak a kora tavaszi szélben, egy-egy autó húz el a főúton. A levegő a résnyire nyitható ablakon próbálja betuszkolni néhány hajlékony fuvallatát, orrát megcsapja az eső utáni friss levegő kellemesen édes illata.

Furcsa éjszaka áll mögötte.

Aki távolról nézi, néha mosolyt vélhetne felbukkanni simára borotvált arcán, a száj görbülete ugyan alig-alig változik, de mégis, a szemek tündökölve felfénylenek. Talán az első szerelme óta nem érzett hasonlót. Emlékszik, milyen bátortalanul fogta meg a lány a kezét, de annak szorítása meggyőzte. A csók, melybe belefulladtak, az egész testét átjáró adrenalin-löket volt mintegy másfél évig, amikor is a lány beleszeretett egy focistába, és elhagyta őt.

A most történtek annak a csóknak az emlékével voltak egyenrangúak. Az volt az első, és az elsőre mindig emlékezni fog. Ahogy gondolatai vissza-visszatértek a mára virradt éjszakára, felidézte a szőrös test látványát, amely a számára kijelölt vacokra bújt, felidézte a nyüszítő hangokat, a hirtelen felerősödő, majd elhalkuló szűkölést, az újszülött kutya-alom teret betöltő szuszogását. A szuka boldog lihegése emlékeiben összekeveredett a saját könnyeinek sós ízével. A rezgő tömeg, hét kis apróság, melyet anyjuk morgása védett tőle, az idegen ismerőstől, lassanként rátalált egy-egy csecsbimbóra, s megtörtént életük első reggelije, étkezése.

Az éjjel világra jöttek nem hagyták pihenni, de mégsem volt fáradt. Gondolatait a soha el nem múló körforgás foglalkoztatta, melyet Életnek hívnak. Átérezte az anya gyereke iránti vágyát, önfeláldozását, hiszen kissé magáénak is érezte az apróságokat.

Szép éjszaka volt.

A kép a http://h-alom.kicsiemma.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/4830194 oldalról származik.

Srácok. Hét és nyolc év közöttiek lehetnek, tízet számolok meg egy pillantással. Ki alulfejlett, ki már egy fejjel felénő a másiknak, tálán nem egy évfolyam, másodikos az elsősök közt? Kiáltoznak, futnak, elesnek, felkelnek, sárosak lesznek, bíztatják egymást. Rúgják a bőrt.

A régi idők játéka. Azé az időé, amikor még nem volt személyi számítógép, Nintendó, elektromos ezmegaz, tévé is alig, vagy sehogy. Még régebbre visszatekintve semmi sem volt, csak a bőr, a laszti a grundon. Végül is Puskásék is innen indultak.

És ezek a srácok játszanak. Kipirult arccal, lihegve, de a szabadságot élvező, valódi gyermeki örömmel, az első tavaszi napok egyikén ajándékban kapott szép időt kihasználva. És köszönhetően tanítójuknak, nevelőjüknek, aki labdát adott nekik.

Hátrébb tekintve még legalább nyolcvan gyermek zsibong, fiúk-lányok vegyesen. Kidobósoznak, ugróiskolát játszanak, futkároznak, élvezik a tanítás utáni, de napközi előtti rövid szabadságot. Ők iskolában vannak, az udvaron, fehér kerítéssel elválasztva tőlem, aki egy padon ülök, és belemerülök nézésükbe, az emlékeimbe, melyeknek egyenes ági megtestesítői ők – gyermekként én is ugyanígy, ugyanezekkel a mozdulatokkal, cselekkel, botlásokkal csetlettem a többiekkel, s bár több generáció választ el tőlük, egy pillanatra ugyanazok vagyunk.

Gyerekek.

 

A Hold magasan a fejünk felé függesztve látszik, mintha el sem akarna mozdulni onnan, teljes tányérjával les le ránk, amolyan vadregényes ködpárába burkolódzva. A magasabban fekvő dombocskák fái néha részben, néha egészen eltakarják teljes alakos teltségét, de mindig Ő győz, s egyre-másra visszatér fényével, hogy delejes hatalmával babonázzon, mint évezredek óta teszi.

A busz zötyögése egyhangú, altató, de a plafonra szerelt folyosólámpák fénye bontja az intimitást, mely kis magányt biztosítana. Egymáshoz bújunk, kezeink megtalálják egymást, egy röpke csók, és próbálunk belesüppedni a hullámzó ülések adta kényelembe. Alvást színlelve áltatjuk magunkat, hogy unalmunk kissé odázódik ezáltal, de az új hosszú, és csak a mellettünk elsuhanó autók hátsó lámpái társaink benne.

Emelkedő-hegy-völgy váltogatja egymást, s nagy sokára feltűnnek Budaörs fényei, majd ezt követve hamarosan megérkezünk az ultramodernre tervezett várócsarnok elé.

Megjöttünk, 2010!

BUÉK!

A Hold előtt a felhők úgy vonulnak, mint a piktorok csendéletein a kihalt táj felett szokott az égi tünemény csíkos takarójába burkolózva félve lenézni a világra. A szellő nem kellemelen, fúj, de nem bánom. Vágjon csak, most semmi nem számít. Az eső utáni világ fülledt párássága előhozza fák, bokrok virágainak tavaszt idéző, s szívfájdítóan kellemes illatát. Lépteim sorjáznak egymás után, közeledek a lakáshoz, melyben lakom, bár nem érzem otthonomnak. Otthonom volt az, melyet kilenc évvel ezelőtt béreltem, három évig alapként szolgált arra, hogy fizetésem majd' harminc százalékát biztos helyen tudjam - a tulajdonosánál.

 Belül kosárba zárva dobog a szívem, tüdőm lélegzi a város levegőjét. Az autók vidáman rohannak mellettem, a városban, mely lassan eléri a "The (other) city that never sleeps" szolgen jogát, majdnem lekoppintva azt New York-ról, hiszen vasárnap este tíz után is autóáradat van utcáinkon, ahelyett, hogy polgárai otthon lennének, családi körben. A nedves aszfalt visszatükrözi az azt megvilágító lámpák fényét, az autók szétfröccsentik a pocsolyákat, melynekek megnyugodni sincs ideje, gyűrűzve tiltakoznak az erőszak ellen.

 Én lelkemben fájok, s csalódott vagyok. A tegnap este a Római parton felidézte a tegnapelőttit, az meg felidézte az elmúl idők történéseit, örömöt és reménytelenséget, mosolyt és dühöt, értetlenséget és félelmet, félelmet, melynek volt alapja, de azt saját tehetetlenségem táplálta. Mea culpa, ember vagyok én is, esendő. Döntéseim magam hozom, jót, rosszat. Hogy ezek jó időben történnek-e, az attól függ, milyen idősíkon haladva vagyunk képesek mérlegre tenni döntéseink okát s következményét.

 Elvárásokkal indultam bele az elmúlt hétvégébe, attól kezdve, hogy pénteken a kollégák szíves közreműködésével megittam az első italt. Visszatekintve a három napra, a kalapács ütése az üllőn hasonlatosan cseng a kovács fülébe, minthogy a lelkembe vert szögek helyet szorítanak magamban bordáimon keresztül. Mindegyik szög kis címkével jelzi a maga kovácsát, s minden egyes szög után a következő már könnyebben hatolt át a seben, de az első kellett, hogy megnyissa e kaput. S e kapun át látom a múltat, melynek éltem eddig, s fáj, hogy látom elszökni. Csoda, hogy e fájdalom visszatükröződik a szemem mélyén...!?

Ki bizony. Nem volt szép tőle, de mégis megtette. Egy kicsit pattogott még az asztalon, aztán leugrott a földre, a szürkéskék szőnyeg mellé. Ott egy apró porcica fogadta barátságosan: Hát te ki vagy? - kérdezte tőle. Én vagyok az "L" betű, mondta ő - Most éppen lelépek az igából, mert Tündi olyan szavakat akar leírni velem, mint a "leleményes", "lelketlen", "lőkötő", "lakatlan", "lapos", "találékony".

De nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert a puha kezek felemelték, és visszagyömöszölték őkelmét a helyére. Hahaha! - nevetett fel ekkor az "L" betű, mert csak ő tudta, a bal alsó kis pecek nem pattant vissza. Így aztán nemsokára ismét meglógott, és helyette az "I" betűt használták, úgymond ideiglenes jelleggel. Az "L" helyén a kis fehér gomb, melyet egyébként négyzet alakjával taszigált lefele, szinte üvöltött fedetlenségben, mint egy csúf seb.

Vasárnap aztán érkezett valaki. Kisolló, lámpa, fény került az asztalra. Az "L" betű reszketni kezdett, amikor kézbe vették. Jaj, ne-ne-ne! De nem volt kegyelem. Forgatták jobbra, forgatták balra, tették ide, tették oda, de ő hősiesen küzdött, mígnem... mígnem érezte, nagy baj van. Minden a helyén volt, s nem tudott szabadulni. Az összes pöckei a helyén voltak. S ekkor megadóan mozogni kezdett, ahogy a mutatóujj próbálgatta: L-L-L-L-L.

- Tökéletes! - egy mosoly és egy puszi a lovagnak, ki megküzdött a galád "L"-lel. De nem haragudott igazán "L"-kegyelmére, hisz az csak egy kis szabadságra vágyott a kopogó szavak rabigájából.

És mindenki végezte tovább a saját dolgát: az író írt, az "L" betű kopogott, a szavak pedig mondatokká álltak össze.

Ámen.

 Ült a földön, s békésen nézelődött. Emberek mentek el mellette, némelyik mosolygott, némelyik a megszokás közönyével nyugtázta nyurga testét, de egyvalamiben mindannyian egyek voltak: egyik sem akarta elkergetni. Hozzátartozott a kerthez, mint a kerítés, mint a fák, és az avar. Az az avar, mely mélybarna színben terült el a füvön, hullott rá, mint emléke a boldog nyárnak, s tanúja az elmúlásnak. Egy-egy fuvallat – s a fák százszámra adózzák e kései siratót. A fű némán tűri a terhet, bár lehet, hogy jajszavát elnyomja a levelek néma tömege, a szél süvítése, és a környező forgalom zaja. 

 Ő csak ült, s a fajtájára oly’ jellemző érzelemmentességgel szemlélte a világot. Néha megnyalta magát, tisztogatási kényszerének eleget téve, azon kívül azonban nem látszott, hogy túlzottan érdekelné bármi más. Kívülről szemlélve mégis olyan volt, mintha fejét forgatva az embereket vette volna szemre, akik körülötte jöttek-mentek, intézték ügyes-bajos dolgaikat, vándoroltak a kert által közrefogott két épület között.

 Az elkerített térség nem volt nagy, a kertész a lombos fák mellé tujákat álmodott, így a kopaszodó, emeletes ágak mellett zöld kúpok hajladoztak, otthont adva egy-egy kései madárnak.

 A cirmos érdeklődve sandított a csippantások felé, melyek ilyenkor ijedten elhallgattak, s reszketve lesték ragadozó őkelmét. Nem tudhatták, hogy reggel meleg tej várta Mircit, ki előkelően, farkát magasba emelve kerregett az idős portás körül, hízelegve kunyerált reggelijéért. S az sosem maradt el, a kávé mellett a frissen forralt tej szaga érződött az éjjeli őrszolgálat bódéjában. Ezzel végezvén Mirci kiódalgott a kertbe, külön utakra, melyek minden egészséges élőlénynek szüksége van. Táplálék-kiegészítését nem különféle, megfogható, becserkészhető élőlények tették ki, bár szívesen vadászott, a kert is alkalmas lett volna erre, de életmódja a jómódú, városi macskák kasztjába sorolták, kik bár odakapnak egy-egy feledékeny egérért, bogárért, s néha jóízűen, néha ímmel-ámmal elfogyasztották - de csak akkor, ha az nem kerül túl sok energiába. Hogyisne! Mikor az első számú szolga, az ember finom párizsival, macskatáppal, tejecskével kényezteti e jószágokat. S ők már lusták a vadászatot életfenntartási céllal végezni, mikor azt elvégzi helyettük a teremtés koronája (bár a macskabiblia szerint inkább az otthont, élelmet adó alantas). Így Mircinek egyéb dolga nem lévén bőven van ideje ücsörögni és nyalakodni a kis út szélén, bámulván álmos szemekkel.

  Egyszer csak furcsa szagot hozott a szél. Ekkor már október volt, a kis portásfülkéből a meleg ki-kiszivárgott, néha - ha ajtaja nyitva maradt - ömlött, s Lajos bácsi az összes szenteket lekáromolva rakta helyére a megvetemedett ajtót. Hajlott hátának nem tett jót a hideg, párnával melegítette a széken, mely mellett az apró fűtőtest erőlködött a levegőnek átadni melegét.

 Mirci felkapta a fejét, s beleszagolt a koraesti levegőbe. Nem volt még egy éves, bár ő ezt nem tartotta számon. Egy eddig ismeretlen szag ütötte meg érzékeny orrát, ösztönei borzongva jelezték neki: jobb lesz, ha hamarost jobban megbarátkozik a kis fülke szűk terével. Ahol meleg, ott az élet, mondják egyesek, s talán igazuk is van ezen egyéneknek, nem is kell eszkimónak lenni ehhez. Az új szag beleivódott orrába, reggelente társa lett, s belesugdosott hegyes füleibe:

 - Én az Észak vagyok, a Jeges, amerre járok, fehér köpenyem szétterül, s elveszem, ami jár nekem: a sok kis életet, melyek nem menekülnek vackukba.

 S ekkor megtörtént. Éppen koraesti sétából kószált hazafelé, amikor döbbenten leült, s nézte azt a valamit. Csendesen szállt alá, mint az angyalok az égből, bár kissé imbolyogva, mintha odafent is adóznának a finom, de erős pálinkának, ami persze érthető. Mancsa odakapott a légbe, s bár eltalálta, de nem fogott semmit. Aztán a követező imbolygó valami is megjelent, s most azt vette célba, szintúgy eredménytelenül. Szemei hirtelen kis nózijára koncentráltak, erősen bandzsítva: a negyedik apróság az orrára ült. S ő csak mereven, kissé csodálkozva nézte, amíg el nem olvadt, az első hópelyheket.

 Összegömbölyödve feküdt a földön. A fű körülölelte, némi védelmet nyújtott neki, éppúgy, mint a bokor, melynek tövéhez húzódott. Még ha melege nem is volt, legalább a kíváncsi tekintetek elkerülték, bár akinek orra van – és mint tudjuk, az mindenkinek van – megérezte a szagát szélirányból.

 Keresett lyukat, vackot, de csak az ágas-bogas rengeteg volt az, mely szállásul szolgálhatott. Nemrég szemerkélt némi eső, s most kissé ázottan reszketett, bár a nyári éj csábító illatai ösztönös, kollektív emlékeket idéztek falkáról, alomról, s az abban nyivákoló néhány kölyökről is.

 Most mégis itt gubbasztott, összegömbölyödve. Nem olyan rég még volt saját háza, meleg, kényelmes, a gazda jól tartotta. De aztán megtörtént a baj: a gazda az italhoz nyúlt, s nem is bírta letenni. Persze állataival ekkor sem bánt rosszul, annál rosszabbul viszont az emberekkel: a fogadás, melyet kötött, egész vagyonára szólt. Nem is ő kötötte, hanem az ital benne, de ennek ellenére az alku megköttetett, hiszen ki ellen-kötötte, rá pályázott, verandás házára, szérűjére, lovaira, borjaira. S ebben segítette őt a dőre lé, melyet a Gazda lecsorgatott torkán. Persze a fogadást elvesztette, s vele maga is földönfutóvá lészen. Egy hete, hogy elüldözték házából az ellen emberei, egy hete, hogy kutyája vele kódorgott. Nem volt mit enni, hát az ember lopott a piacról, majd a dombok közé menekült. Azt hitte, győzött de egy zsiványbanda fellelte, s holttá verte, mert az elmúlt hét viszontagságai, az étel és a szesz hiányától legyengült szervezet elvonási tüneteitől látomásként megjelenő Szent Szűz általi vallásos áhítat következményeként a megjelenő vadembereket angyaloknak nézte, s ebbéli állapotában könnyű préda volt.

 A kutya hiába acsarkodott, védvén gazdáját, néhány igen erőteljes oldalba rúgás és ostorcsapást kapván, veréstől szégyenkezve, vinnyogva sunnyogott arrébb. S ha ez még nem lenne elég, a gazok kutyáikat engedték rá, mert már azok is olyanná lettek, mint gazdáik.

 Most, sérüléseitől aléltan, vacogva bújt a bokorba. Csendesen susogott a mező, egy-egy rikoltása hangzott csak valamely égi madárnak. Néha megrettent, felriadt, de hogy nem hallott semmi gyanúsat, megpróbált visszaaludni, bár ezt alvásnak nem nevezhetjük, félelemben eltöltött féléber állapotnak annál inkább.

 - Kutyus! Kiskutyus! – hallotta meg a gyerekhangot. Szívébe rémület hasított, s az adrenalin talpra lökte. Hörögve pattant fel, készen a harcra, bár odabent, mélyen tudta, nincs esélye. Ilyen megvert, megalázott állapotban képtelen lett volna életéért hosszan küzdeni.

 A lányka felsikkantott, ahogy a kutya talpra rántotta magát. Le is csüccsent fenekére, s kicsi szemei kerekre tágultak rémületében. Azonban a kutya nem támadott, csak állt és nézte őt. Aztán lassan lekushadt, támadókedve érezhetően elmúlt, s megérezvén a kislányból áradó ártatlanságot, farka gyengéd csóválásba ment át. A gyerek maga is megérezte a hangulatváltozást, mert lassan, óvatosan felállt. A kutya csak figyelt. Mindketten megérezték annak a nagyon mély, nagyon erős vonzalomnak a hatalmát, mely az első kutyát anno az ember szolgálatába hajtotta.

 S este a kislány ragyogó szemmel állított be a csűrbe, hol apja a szénát hányta:
 - Édesapám, megtaláltam magamnak a kutyát, amiről álmodtam. Megtarthatom…?

 Hát mit lehet erre felelni!?

 Öreg már nagyon. Áll a buszmegállóban, a tavaszi nap ugyanúgy süt reá, mint bárkire. Mégis, élére vasalt nadrág, ing, nyakkendő, mellény és zakó, ehhez illő hosszúszárú kabát, s mindennek tetejébe kalap alkotja öltözékét.

 Kezében ajándékos szatyor, melynek alapszíne piros-bordó, azon is kis minták futnak vidáman. A madzag, mely fülként szolgál, szintén piros, s az egész hordtáska harmonizál az ős-öreg könyvvel, melyet benne lapul. E könyv magasabb, mint bugyra, s kilátszik belőle pár centi. Megviselt, rongyos állapotú, látszik rajta, hogy használták.

 Áll az öreg, s tanácstalan, látása gyenge, s mégis, jó lenne eljutni ki Óbudára, ahol ma bérmál a dédunoka. Szükséges lenne valahogy felismerni a 86-os buszt, hisz az oda visz, csak ülni kell rajta. Haj, amikor még látott, s délceg, erős ember volt…

 Két fiatal érkezik a megállóba, csevegnek, nevetgélnek. Őket még látja, homályosan, de látja. Szemüvege elégséges fényt juttat szemébe, hogy elinduljon feléjük. Lassan csoszog, a négy métert így is fél perc alatt teszi meg. Hangja halk, nem akar ő már semmit, csak eljutni a dédihez. Kérése csupán annyi, ha a kívánt busz megérkezik, szóljanak neki, látása meggyengülvén nem tudná egyedül megcselekedni ezt.

 S a fiatalok szóba elegyednek vele. Szimpatikus nekik a bácsi, ki elárulta, júniusban tölti a századik életévét. Nagy rácsodálkozás, és „Istenéltesse!” után bácsikánk büszkén kérdezni:

 - És tudják-e, milyen könyv ez?
 - Biblia? – kérdé egyikük pár másodperc tűnődés után, mintegy másra nem is tudván gondolni, összerakván az öregségből következő gyerekkori neveltetéssel járó esetleges értékeket, az öltözetet, s a visszafogott, udvarias, majdhogynem alázatos segítségkérést. Most az örögen a csodálkozás sora, pupillája tág lesz.
 - Úgy, ahogy mondja! A családunké, egy 1870-ben nyomtatott Vizsoly biblia. Most viszem a dédunokámnak, ez lesz az ajándéka. Az unokám vár a megállóban, s együtt megyünk oda.

 S ahogy a busz megjön, felsegítve az öreget - az leült - a fiatalok elgondolkodnak az évszázadon, melynek értékeit ez az ember megőrizte, s egy szeletét a történelemnek most tovább örökíti.

 Isten éltesse!

 Szervezzük, hogyan juttassuk be holnap a kollégákat a céghez. Nem egyszerű, mert bár a szerződéses taxi-cég szolgáltatásait is igénybe vesszük, sajnos az ő kapacitásuk is véges. Jó kis logisztika, s most derült ki, hogy van, aki nem hajlandó 20-25 percet sétálni, hogy bejuthasson, pedig kerületi, s elvárja, hogy autót szervezzünk a segge alá.

 Félelmetesen elkényelmesedtek mostanában az emberek.

 Szörnyű.

 Erkély az első emeleten, kis terasz, a fal síkjánál nem lóg kijjebb, tehát a lakás része lehetne a maga nyitottságával, de a nyitottság nem tesz jót az intimitásnak, így erkély lett belőle. Három ember ül ott, cigi füstje vegyül a kipufogott gázokéval, a kávé már nem gőzölög, a kimustrált kávéfőző odabent hűl. Előttük keresztben krómozott vascső alkotja a betonperem felett kiesés elleni védelmet, s talán enyhít a beton közönyén is, amúgy szocreál-mód.

 A két öreg tűnődik, fiuk szintúgy. Csendben vannak, a tettek úgy is beszélnek helyettük, most ez a hallgatás ideje. A lakást árulják, hatalmas a kégli, négyüknek elég volt, s nem is zavarták egymást, 25 millió az alapár, várják az első potenciális vevőket, kik nyolcra ígérkeztek, addig még van fél óra.

 A bajszost elhagyta az asszony, jó nevű belgyógyásznő a közeli rendelőből. Mellékben egy magánklinikán is dolgozik, szereti a munkáját, s a pénz, amit keres, több mint elég négyüknek. A bajuszos már rosszabbul keres, taxival rója az utakat, de az asszony pénze mellett ez nem volt gond, a rezsi kijött belőle, meg a szórakozás, mozi, színház.

 Te rohadt geci, búcsúzott a nő, elment, mert a bajszos nem bír a vérével, igaz, sosem bírt vele, ha ivott. Egyszerre két kurva volt nála, amikor felesége a dupla műszak után hazaért. Mari nem szólt semmit, csak kifordult az ajtón, a könnyei csak a kocsiban eredtek meg. Volvo, jó márka, lehajtott egészen Balatonig, kivett éjszakára egy panziót, pénz nem számít, szinte ájulásig itta magát. Három napig volt ott, munkahelyén beteget jelentett, elhittek neki, mert legutolsó műszakján is köhögött kissé, most fátyolos, erőtlen hangja nyomatékként szolgált.

 Amikor hazaért, csak annyit mondott, rohadék, elkezdte összepakolni a dolgait. A bajszos próbált szólni, beszélni vele, de a nő levegőnek nézte. A férfi üvöltésre változott számonkérését egy pohár hideg vízzel hallgattatta el, azt csapván rá. Ha hozzám érsz, megkeserülöd, fogadkozott, de az ajtó szinte lágyan csukódott utána, csendben, mint még talán soha, mintha ő is érezte volna, hogy itt most vége van valaminek, végérvényesen, visszavonhatatlanul, s ami elromlott, javítani már nem lehet.

 Csend lett a lakásban, csend lett a lelkekben, s az öregek sem szóltak többet. Néha egy-egy szó, de a szemükben a megvetés tompa fénye villant. Fényes jövő helyett szegényes jelenné lett minden, s most is némán, fenyegetően ülnek ott, bár válluk már rozzant, remélik, az most megköttetendő üzlet hoz valamit, amiből elélnek öregségükre. Kisebb lakást, szerényebb költségvetést, de ők kevesebbel is beérik.

 A kávé kihűlt kortyai még ott várnak a csészében, lassan elfogy az is, mint korábbi életük. Most ülnek némán, s nézik az elhaladó villamost, talán már a századikat egymás után.. Nézik, de nem látják, csak én látom őket, egy régi élet roskatag maradványait.

 Késésben vagyok. De nem sietős, a hátrány nem jelentős, s most megengedem magamnak a luxust, hogy kissé lazítsak. Végül is hétfő van, pihent vagyok, s nem, csak azért sem fogom a hetet idegeskedéssel kezdeni.

 A zebrán autók robognak át, már néztem idehaladtom közben is, hogy mikor tudna korpuszom áttevődni valamilyen módon a túloldalra, még ha futva is, de esélytelen, a mocskos gépszörnyek egész egyszerűen megszállták az utcát, s a közlekedési lámpa pajtásuk ebben, mert zöld színével engedékenyen hunyorog rájuk. Végül a lapított csíkos állathoz, érvén érvényt szerzek jogomnak, hogy ott elsőbb vagyok, mint bármelyik doboz a hordából. Látom a körülményeket, s bátran lelépek, kinyújtott kezem lefele mozgatásával jelzem a sofőrnek, lassítsál bazmeg, nem látsz!? Akik legalább 2 perce szteppelnek ott, alig vártak rám, szinte látom rajtuk, bár csak hátamat nézegethetik, ki ez a barom, kérdezik egymástól, de azért ők is átjöttek velem. Én már fényévekkel előttük járok, nemhiába, a késést be kell hozni valahogy. Most jut eszembe az igaz mondás: két fajta gyalogos van: a gyors és a lapos.

 A villamos is respektálja óhajom, egyszerre érünk a megállóba, s ajtónyitásra már ott állok, várok soromra, hogy feljussak a sárga böhömre. És újfent nem csalódtam a BKV szolgalelkű, tetves, de patkányságukban is leleményes sofőrparkjában. Ma reggel, a tél első tavaszi napján (!), amikor reggel 9 fok van, napközben 14 fokkal kecsegtet a meteurológia, mit csinál a baromja? Fűti a villamost! Amikor persze odakint mínusz 3-4-7 fok volt, konkrétan ráfagytam az ülésre. Most a pulóver és a mellény lassan olvadozni kezd rólam, a zuhanyzás adta ápolt közérzet tovaillan.

  Zötyögünk. Ajtók nyílnak, kérem vigyázzanak, következik, s könyvem nem lévén nézelődöm. Lányok, asszonyok, fiúk, férfiak, állatok (emberből), állatok (állatból), állandóan váltakozik a közösség. Az ablakon kitekintve a szürke épületek ismerős vonulata halad el előttem, ahogy a villamos áll, s várja, hogy e kicsiny Föld bolygó, harmadik a sorban, odaforduljon a megfelelő megállóhoz. Vagy nem is, hanem a villamos halad? Einstein segíts!

 Közben egy vak ember szállt fel a járműre, arcán a nem látók kifejezése honol, s – csoda – rögtön ugrik két-három humanoid segíteni neki. Igen, ez itt megszokott, a Vakok intézete itt van, s e járat utasai megszokták: a sötétben is ugyanúgy látó embereknek segíteni embertársi kötelesség (Kit kell hívni, ha a vak beleesik a kútba? A vakmerőt).

 Erkély, harmadik sor, hetedik szék. Na nem, vicceltem csak, szimpla erkély, három emberrel. Első emelet, Edda, közel az utcai fronthoz. Kint ülnek, két idősebb, házaspár biztos, s bajszos harmadikként egy fickó, közeli rokonok, kis családként. Ülnek, merengnek, kezükben cigi, ajkukon némaság, legalábbis innen nem látszanak szólani. Róluk írok még a következő post-ban.

 Villamos-végállomás, buszvégállomás, átszállás, irány a föld alja, most alulról szagolhatnám az ibolyát, ha a betonban teremne ibolya, de idelent csak az Lákátos Ibolyát lehetne szagolgatni, az meg koszos koldusként hever, szaglik messzire, szagolgassa, aki akarja. Senki nem akarja, mégis kell, ha nem akar az ember komplett megfulladni, de ha jó a tüdő, a 40 métert ki lehet bírni egy levegővel. Fent a jó öreg BKV most sem cáfol magára, a busz úgy zárja be az ajtókat, hogy éppen lépnék fel a lépcsőre, csak életvédelmi szempontból nem teszem már meg.

 A túloldalon az óra 7:97-et mutat, hopp, most váltott át 7:98-ra, hiába, semmi sem a régi.

 Idétlen időket élünk.

 A sír ott állt a többi között, árván, de nem elhagyatottan. Födele hó, rajta keresztben egy kismadár lábnyomai, mutatván, ahogy az apró szárnyas átugrándozott rajta.

 A nap haloványan sütött le a téli égboltról, még ébredezett ő is. Korai volt az idő, a pára éppen hogy felszállt, de úgy rémlett, nem is lesz ennél világosabb. A szellem a síron ült, s beszélgetett a kismadárral.

 - Az a fránya kór, az volt a baj. Elfehéredett a vér, s engem szépen sírba tettek.

 - Bizony, így van ez – topogott a veréb.

 - De azért jó itt. Szinte jobb, mint a kórházban volt. Itt nem sajnálnak, nem látom a szemükben a rémületet, amikor rám néznek. Itt őszinték, s én már a lelkükbe látok, s látom a legmélyebb titkukat is. Azt is, amit nem akarnak elmondani. Vannak, akik idejárnak meglátogatni, s én szeretem a virágokat, gyertyákat. De ők nem tudják, hogy én látom őket.

 - Amikor az én uram elpusztult, csak úgy lepuffant az ágról. A villámló bot verte őt le, azt mondják az emberek, hogy légpuska. Öt kölök vásta el őt… - kesergett a kismadár.

 - Vajon ma jön-e valaki? – kapcsolódott be egy áttetsző kutya – látunk-e ma is élőt?

 - Ugyan Bodri, valaki mindig jár itt – mondta a szellem - Ha más nem, az öregasszonyok mindig kijönnek, itt őrzik emlékeiket, ápolják a sírt, mert kenyerük a dolog, s ami vele jár. Szívükben a múlt, s kérges burkán már nem hatol be más, csak a temetők hideg fuvallata. Aztán lassan ők is idekerülnek, s a legszebb korukba halványulva libbenek elő a sírból, mint eddig minden holt tette. Itt bolyonganak, amíg valaki is őrzi emléküket, majd végül sírjukkal együtt őket is megemészti az örök Idő, elfeledtetnek, mert kik emlékeztek rájuk, szintén itt leendnek, s így törlődünk ki mindnyájan ebből a világból.

 Tűnődve hallgattak egy sort.

 - Nézzétek! Megjött az első ember! – röppent fel a madárka, s lebbent át a havas fára. A két szellem csendben halványulni kezdett, majd aurájuk végleg eltűnt szem elől, ahogy az asszony a fiúval felibük ballagott. A sírra egy koszorú került, két gyertya lángja égett benne, s egy rózsa feküdt keresztbe a havon.

 Lassan benépesült az eddig néma temető, mert karácsony napján nem csak az élőknek jár ajándék…

Végre fehér karácsony! Nem tudom, hogy a nem Pesten élők hogy emlékeznek a saját agglomerációjuk történelmére, de itt, Magyarország jelenlegi fővárosában hosszú évek óta nem volt fehér a Karácsony. S most az ég megáldott vele minket. Örülök én, örülnek a gyerekek, örül a felnőttek jó része, mert végre megkaptuk azt az ajándékot, melyre régóta vágytunk: a fehér Karácsonyt.

Gyerekkorom leghavasabb tele jut eszembe most, ’86 telén. S most bocsánatot kérek a nem Pestiektől, de miután életem itt, a Parlament „árnyékában” kezdődött, s jelenleg is itt zajlik, így minden, amit írok, a Duna bal partjára értendő (folyásirány szerint), mégpedig városhatáron belülre, Pesterzsébet külterület-szagú negyedére.

Szóval visszatérve a 21 évvel ezelőtti télhez, az az év nemcsak Csernobil katasztrófájáról volt híres (azaz hírhedt), illetve nekem nem az jut eszembe, mert az a tragédia a televízióból csak egy hír volt a sok közül, viszont a hó maga volt a – szó szerint – kézzelfogható valóság. Az, hogy honnan emlékszem az évszámra? Nem tudom, rejtély. Biztos volt valami, amihez kötöttem, de mára már elfeledtem.

Tény: a hó csak esett, esett, ki tudja mennyi ideig. Az utcákat a végül majd’ méteres fehérség uralta, amíg el nem lapátolták szorgos, de már akkor is alulfizetett hó(rukk)munkások. A hó ezek után a járda mellé került, szabályos falat alkotva, melyet néha szakítottak csak meg szünetek, hogy az emberek a házakba, a járdára fel-, illetve onnan lefele közlekedni tudjanak. Néhol sárga színű volt (Üdv' a kutyatartóknak!), de ahogy azt az eszkimó-viccből tudjuk: sárga hóból nem iszunk.

Otthon főtt a vacsora, az ünnep előtt lehettünk, mert ezen emlék nem eltelt-érzés, hanem olyan ünnepvárós hangulatú. Hat óra körül lehetett, anyám leküldött valamiért a Postára, még zárás előtt. A Posta tőlünk gyalog egy percre van, ráláttunk az ablakból, csak a beton focipálya választott el minket (ma már a sok autó parkol ott, s az, hogy a mai gyerekek hol labdáznak, rejtély, bár szerintem előbb kapnak play-station-t, mint sportszert); szóval a távolság időbe átszámolva - ha futottam - mintegy 25 másodperc volt a második emelet hétből. Akkor már leesett a nagy hó, anyám intett: Siess! - Jó, kiáltottam vissza, s már csak a visszhang tanúskodott rólam, az sem sokáig.

Elintéztem, amit kellett, s elindultam visszafele. Igen ám, de a Posta azon feljárója, ahol a postás autók, biciklik, segédmotorosok gördülnek be, sárga macskakővel volt kirakva, s az úttesttől a járdán át mintegy négy-öt méter hosszan húzódott, s lejtett! Ma már nem látni ilyesmit Budapesten – legalábbis én nagyon régen nem találkoztam vele – elég annyit tudni róla, hogy gyorsan fagy, akkor viszont csúszós. Egy szónak is száz a vége, ott maradtam csúszkálni. Ráérős gyerekember voltam, s hát ott tartottak a többiek az osztályból / a térről, már nem tudom pontosan kik, tény: a többi gyerek. Mintegy másfél óra múlva állítottam haza, összefagyva, koszosan, s hólétől lucskos nadrágban. Hogy én mit kaptam azért a másfél óra önfeledt gyermekségért!! De hálás lehetek, mert azt hiszem csak egy fakanál tört el rajtam…

A másik emlék már kellemesebb, Szofi kutyámmal sétáltunk pont a Csili főbejárata mellett, az étteremnél. Talán egy héttel később lehetett, de hó még mindig nagy volt. Egy kicsit összetömörült, így a járda mellett nem 'egyhetven', csupán 'egyhúsz' vagy 'egyharminc' magas volt. A kutya természetesen az el nem lapátolt részen kellett, hogy mászkáljon, s miután őkegyelme tacskó volt, nem aggódtam, ha hirtelen elvesztettem szem elől. Csak követnem kellett a nyomot, s belenéznem a hóba. A kutya odalent volt, s az állat és a hó viszonya számottevő különbséget mutatott - centiméterekben, s a hó javára. Ilyenkor benyúltam a hóba, hogy ebem még az olvadás előtt hazaérjen. De ő fáradhatatlan volt, s akkortájt még én is. A kutyasétáltatások télen is nem egyszer másfél-két óráig tartottak, s nagyon élveztük mindketten.

Szegény Szofi, nem egyszer - mikor hazajértünk - fenékig nyalta vizes-tálkáját, majd az újratöltött adag egy részét is, és elsunnyogott a konvektor mellé kiolvadni. Amíg csak hó volt, nem is volt tragédia, megtöröltük egy felmosóronggyal, és rendben volt. Viszont esős, nedves időben első utunk a kádhoz, a kádba vezetett, s bár a kutya, ki ezért nem rajongott, ezeket viszonylag tűrhetően, békésen viselte, mert a víz meleg volt (nem, én nem vele fürödtem, csak ő került a kádba).

Többet kellene piacra járnom.

 Valahogy jobban bízom a kofákban, mint az élelmiszer-láncok nem egyszer márkásnak kikiáltott termékében, melyek még mindig nem hozzák azt a nívót, melyet reklámjaik ordítva próbálnak elhitetni.

 A kofáknak, piacnak nincs reklámja (na jó, egy-kettő, a gazdagabb kerületekben lévőnek). Mégis, az emberek e hirdetések nélkül is tudják, hova kell menni.

 Mégsem csak a reklám számít?

 Család: jó esetben (=ideális) áll egy férfiból, egy nőből, netán gyerekből / gyerekekből. Csatolmányként ott lehet még egy „korábbi egység”, a nagymama, nagypapa, akik ezen új család két alapítójának korábban ugyanezt a hátteret nyújtották. Éldegél két ember, az élet különböző kihívások elé állítja őket, s egyszer csak egymásra találnak. Szerelem lesz a dologból, s később, ha jól működnek együtt, ez a szerelem szeretetté szelídül (alliteráció!! :)) ).

 Van egy filozófiám a szerelem és az utána következő szeretet jellegéről, ezt persze nem kell elfogadni. Én úgy vélem, hogy a szerelem egy olyan felfokozott idegállapot a másik láttán, hogy a páciens akaratlanul is, minden észérv és agyi jelzés ellenére felfigyeljen a másikra, s akarjon vele kapcsolatba kerülni, s akarja, hogy a másik felfigyeljen rá. Akarja, kívánja őt, hiszen a másikból áradó non-verbális jelzések (később persze verbálisan megerősítve) alapján a most körülrajongott lény az embernek párja lehet, s társas lényként az ember ezt a kapcsolatot kívánja is. Pácienst írtam, s nem véletlenül, hiszen a szerelem által megszállt ember vak, bolond, s hiszékeny – hát nem kórisme ez!!??

 A szeretet pedig, miután a szerelem tovaszállt, olyan ragaszkodást teremt, mely mélyebb, erősebb, s hatásosabb, mint bármely ragasztó, melyet ember feltalált. A szeretet az, mely miatt együtt maradnak, gyerekeket nemzenek (előtte persze sokat gyakorolják, hogy is kell, az erős, egészséges utódokért :)) )

 A férfi és a nő egymásra talál, megszületnek az utódok, s próbálnak boldogulni. Van, aki hozott anyagból dolgozik, s ha ez nem több, mint hogy felnőtt legyen, s felnőttként viselkedjen minden körülmények közepette, álmait feledve, racionálisan, akkor ezt viszi tovább. Van, aki képes fejlődni, hinni az álmainak, s van, aki be is teljesíti azokat.

 Szüleink álma ott él bennünk, s minket vágynak látni magukban, hiszen belőlük formálódunk, de nem értük élünk, s bár utódaik vagyunk, saját hibáikat magukban kell keresniök, s nem minket okolni azok be nem teljesüléséért.

 S én mindezen bevezető után most arról szeretnék pár szót írni, kit sosem ismertem meg igazán.

 Apám rajongott értem. Volt két lánya előző házasságából, Ági és Zsuzsa, s én utolsónak születtem, fiúként. Szerette, imádta a lányokat, s szerencsémre értem is odavolt. Életem első pár éve boldogságban telt el – számomra - de elbeszélések alapján ez a házasság nem volt az igazi, minden akadályt leküzdő, bár apám kitartott hűségesen, azok alatt az évek alatt hihetetlen sokat öregedett az én jó humorú, testileg-lelkileg erős, imádott apám, kit ötvenhét évesen vitt el az infarktus. Egy másik életben talán most is élne (talán nem).

 Állandóan vitt valahová: Bajára sokszor, hol meccset játszott a BP. Honvéd kosárcsapata, s mert ő is velük dolgozott, járták az országot. Most visszagondolva nevek bukkannak fel emlékeimben: Gyurasits, Gellér Sanyi, Simi bácsi, aki már nem él, de akkor ő volt mindenki Simi bácsija, s a többi srác mind-mind személyesen ismert, mint a Béla fiát (én még nem voltam 6 éves akkor).

 A bölcsi ott volt a Gyár mellett, s büszke voltam, hogy ilyen közel dolgozik apu, bár nem tudtam, hogy valószínű a Gyáré volt a bölcsőde, s a dolgozók gyerekei jártak oda. Később óvodából nagyon sokszor nem hazamentünk, hanem a „vurstliba”, ha éppen volt, s sokszor megesett, hogy amikor a buszon az ölében ültem, háztartási keksszel etetett, mely mindig fellelhető volt a zsebében. Szerettem a varázscigijét is, mely arról volt híres, hogy csak rá kellett gyújtania, s máris jött a busz, melyre oly régen vártunk már hiába a megállóban.

 S egyszer megkérdeztem anyámat (azt hiszem, apám nem volt otthon), hogy mi a legszebb dolog a világon. Anyám azt mondta: - A halál (Mi adta szájába ezen válasz? Máig nem tudom). S egy nap, miután apuval előző este későig tanultunk, anyám ébresztett reggel:

 - Emlékszel még, mit mondtam a múltkor? Mi a legszebb dolog a világon? – kérdezte.
 - Igen – feleltem, emlékezvén „a tanultakra” – a halál.
 - S apád az éjjel meghalt…

 Már nem tudtam megkérdezni ŐT: hogyan kell élnem? Hogy legyek férfi? Hogy kell udvarolni? Mit jelent a szerelem? Hogy álljak ki magam mellett? S a legfontosabbat: hol keresselek, ha nem leszel!? Magamban már próbáltam, s vártam kisfiús képzelgéssel, hogy egyszer csak ott áll az ajtóban, s nevetünk végre, mert csak tréfa volt, de valahol mélyen tudtam, hogy ez sosem lesz így..

 A hangját vesztettem el legelőször, s vele emléke is halványodott, de el sosem tűnt. Most fényképeket nézegetek, régieket, ahogy ott áll fecskében, vízipólósokkal együtt. Egy korábbi képen gyerekként mosolyog a kamerába, vagy egyetemistaként köszön vissza a szépiáról.

 S én az iskolában anno, a gyerekes veszekedések közepette sem arra ugrottam, hogy a kurva anyád, tudtam, nem az. Hanem az apámra mért szidalmak hoztak ki a sodromból. S jó sokszor elvertek, mert csonka szülőm már nem adott elég erőt ahhoz, hogy kiálljak magamért, akitől meg ezt vártam volna, már nem volt.

 S most már nincs nekem semmim, csak az otthonról hozott kötelesség, s a feladat vele: találjam meg önmagamat, s ezzel beteljesítem sorsom.

Zs-nak, vigaszul

 

Korunkban sokminden megesik, amelyet még a századfordulón (igen, azon az igazi, békebeli századfordulón, kb. 100 éve) el sem tudtak képzelni: repülők, a lovak helyett autók, a távíró helyett telefon, rádió, atom, internet.

Azokban az időkben viszont létezett egy dolog, amely előtt fejet kell hajtanunk, s ma, a XXI. században nem csak fiataljainknak, hanem idősebb korosztályunknak is rettenetes gondot okoz: ez pedig az udvariasság. Száz éve egyszerűen ez nem volt kérdéses. Ma meg….!? (legyintés)

Azt már megszoktuk, hogy nem állnak fel az épp ezért suhancoknak titulált tizen-huszon-harmincévesek az időseknek a buszon, metrón, villamosszékben, s szépen, lassan elmegyünk e jelenség mellett, mint úthenger a sz.ró kutya mellett, kihez gazdája műanyaggal borított kézzel hajol le, hogy aztán az ominózus termékeket undorodva messzire hajítsa, lehetőleg a szomszéd telekre, mert a szomszéd fűje mindig fekább.

A cég, hol dolgozom, konkrétan megköveteli az udvariasságot, ennek hiányában kevesebb fizetést kapok. Talán épp ezért kifejlődött bennem egy olyan elvárás másokkal szemben, amely számomra alapvető, viszont úgy nézem, hogy volna még mit tanulniuk egyeseknek. Tagja vagyok több levelezőlistának, ahol a testbeszéd sokatmondó jelrendszere nélkül kell úgy véleményt formálni, hogy az érhető legyen, egyértelmű, ugyanakkor bizonyos kommunikációs keretek közé legyen szorítva, s a taglejtésekkel, mozdulatokkal kiegészített verbális magyarázat helyett csupán a gondosan megválogatott, írt szavaimmal legyek képes közölni valamit úgy, hogy az ne sértsen senkit. Évek teltek el, míg ez a levelezős társaság odáig fejlődött kulturalitás szintjén, hogy véleményüket, eszmecseréiket nem „anyázás” kíséri, hanem észérvek - ellenérvek jól összegyűjtött csokra (bár, igaz, ami igaz, sajnos itt is vannak kivételek).

De mi van az élő beszéddel? Egy problémára kétfajta módon kereshetünk verbálisan kiutat:

1. Ne haragudjon, de megkérhetném, hogy …, mert itt én ….., és nem …...! Köszönöm!
2. KI ENGEDTE MEG…!? Hogy merted…!? Most azonnal…!? MEGÉRTETTED!!??

Tudom, a két példa eléggé sarkalatos. Vagy nem!? Aki ismer engem, tudja, hogy szókimondó vagyok, néha elég sarkalatosan ítélek, s véleményemet nem mindig a legfinomabban szoktam elővezetni, s azt megmondani valakinek. Viszont úgy gondolom, hogy először (s főleg egy idegennel szemben) nem ugrunk fejtestül a kútba, s én is visszafogom magam azon első kör erejéig, ahol szépen, finoman kérek. Ha abból nem ért, vagy fölényeskedik, még mindig ott a második verzió.

Közelmúlt-béli események ihelették ezen írásom, melyben a fenti példák másodiként leírt sora hangzott el, férfitől nő felé irányulva (nem, nem tőlem) minimális tiszteletet sem tanúsítva, fölényes, oktalan, háztáji stílusban, csak az önnön egóba vetett, az Én vagyok itt az úr, a kínkeservit neki! gőgjéről tanúskodva.

Egy ilyenfajta kirohanás egy ismeretségi körön belül borzasztó, mégha a két fél nem is ismeri egymást, csak a harmadik, a szemtanú őket külön-külön. Utólag hiába próbáljuk tisztázni a helyzetet szemtől szemben, azt hiszem, feneketlen kútba tekint az, ki a „Nem vagyok hajlandó változtatni ezen” frázist kapja arcba válaszul. Ennek sem megoldását, sem feloldását nem találjuk magunkban, úgy vélem.

Jómagam ezzel is több tapasztalatot szereztem, s ezzel is tanultam, s tudom, hogy milyenné nem akarok válni. Most láthattam kívülről, hogy az általam eddig viccesnek, komolytalannak, súlytalannak ítélt odamondogatások hová tudnak elfajulni, ha az ember nem is próbálja kordában tartani azokat.

Én nem ezt az utat keresem.

S-nek, cserébe a színházjegyekért.

 Egyszer volt, hol nem volt, kezdődött szokványosan a mese, volt egyszer egy varázsfésű, folytatódott tovább. Ez a fésű, írja a történet, s mint a neve is mutatja, varázserejű fésű volt.

 Akkor, és ott bukkant fel, ahol csak akart, kereshette egész nap a boldog(talan) tulajdonos: egy táskában, egy szobában, esetleg egy polcon a többi szépítőszer, mint púderek, ajakceruzák, szemkihúzók, rúzsok, hajpántok, csatok, krémek, köröm- és hajlakk, valamint a többi tizenhétezer-négyszázötvenhat cucc között, amelyek csak egy női fürdőszobában léteznek, s a férfiak nagy többsége életében nem hallott a létezéséről.

 Ezen kívül a fésűnek volt még egy csodálatos tulajdonsága: a haj, lehetett bármilyen ronda, töredezett, fénytelen, a fésű pár húzása után szinte önmagától megszépült. Hiába dolgozott sok és drága pénzért a három nyugati boszorkány, név szerint Elszév Lorál, Heden’sólders, Szánszilk, a Varázsfésű önmagától megoldotta a problémákat.

 Bár a fésű ereje nagy volt, és a hölgyek, kik használhatták, viszonylag kevesen, a boszorkáknak még is csípte a szemét valami. Nosza, el is oltották a tüzet az üstjük alatt, mert nedves fát tettek oda. Azon tanakodtak, hogy ebben a profitorientált mesében milyen aljas, és mocsok szereplők léteznek, kik nem átallják az ő kis hasznukat önkéntes munkával veszélyeztetni. Elhatározták, hogy elteszik láb alól a fésűt. Három éjjel és három nappal tanakodtak a haditerv végrehajtásán (külön kifőzni már nem kellett, mert bizony az főtt az üstjükben), amikor arra a következtetésre jutottak, hogy a fésűnek nincs lába.

 - Haj, haj – mondogatták maguknak, s nem is sejtették, hogy miért emlegették a fésűnk munkahelyét oly’ szorgosan, miközben a felmerülő logikai bukfenceket próbálták átugrani.
 - Megvan! – kiáltott fel a legvénebb, majd holtan esett össze.
- A fenébe, most mehetünk temetésre – válaszolta a legfiatalabb.

 Mindeközben a varázsfésű élte hétköznapjait barátjával, Varázsfuvolával a Varázshegyen, és messzemenőkig tojt a három ribancra. A hajak szépültek, a nők boldogok voltak, de gyanúsan sokat keresgélték a Varázsfésűt. Egyikőjük sem tudta meg, hogy ilyenkor egy párhuzamos univerzumban jár, ahol a háromlábú sörényes-egerek hajában turkál jóleső érzéssel fogacskáiban. A reggelente a fésűből kiszedett haj délutánra „magától” ott termett, talán mondanom sem kell, hogy az egerek sörénye volt az, de ezt a nők szintén nem tudták. Ekkor arra gondoltak: - De hanyag vagyok, bár mintha kiszedtem volna a hajat már reggel. De ezek szerint nem – és lelkiismeret-furdalás gyötörte őket.

 Amíg mindezeket elbeszéltem, a három gonosz boszi rájött, hogy lehet kinyírni a Varázsfésűt. Egész egyszerűen úgy, hogy…

KEDVES OLVASÓINK, SZOMORÚAN JELENTJÜK BE, HOGY A MESÉLŐ ELPUSZTULT EGY HIRTELEN GÖMBVILLÁMTEVÉKENYSÉG KÖVETKEZTÉBEN. PORAINAK SZÉTSZÓRÁSA A KELETI SZÉLLEL OTT HELYBEN MEGTÖRTÉNT.

Odakint a szél és az eső az úr. A Nap ferde szemmel néz le ránk, nem kápráztat el mindek fényességével. Igaz is, ezt a bolygót minek? Koszos, mocskos, alig néhány része ép csak, a kis manuszok (az elnevezést Radványi Ervin: Glóbusz – kis hibával c. könyvéből az azonos c. novellából loptam) rajta mindent megtesznek, hogy még inkább szemétkupac legyen. De ez legyen az ő dolguk. A Napot ez még annyira sem érdekli, mint a természettudós békáját az atomi szintű reakciók egyszerűsített modelljét bemutató dokumentáció-halmaz. Ha ez esetleg egy légy lenne, akkor persze számottevő figyelemre számíthatna a kétéltű nyálkástól, de azért ne reménykedjünk túlzottan.

Kis lakásom biztos fedezékébe húzódom az időjárás és a ma zajló „ünneplések” elől. Itthon jó az idő, van kaja, keresztrejtvény s könyv, zene szól. Mi kell még a pihenéshez? Kis szellőztetés nem árt, s az eső, mely ennek napnak az „outdoor” részét romba döntötte nedves közegével, most előnyére fordul. A bukóablak résén át besüvít a tiszta, ózonnal dúsított levegő; a lakás felélénkül, a tisztaság még áthatóbb lesz, s boldogan szívom magamba illatát, frissességét.

Szotyi roppan, héja koppan, s majszolom a napra forgott rostokat. E tevékenység megnyugtat, talán olyan lehet, mint a dohányosoknak a napi betevő (!). Bár nyilatkozni nem akarok, hisz nem tisztem, én nem próbáltam cigizni még sosem – eltekintve attól a négy éves cseperedő gyerektől, akitől az anyja kérte, hogy hozná már be a cigit a középső szobából, mire ő nagyfiúsan beleszívott. Ha volt valaha visszatartó erő, akkor az mindenképpen az volt. Igaz, felmenőm évekkel később hozzátette, hogy ő nem fogja megakadályozni, hogy szívjam, tegyem nyugodtan, ha akarom. S én máig sem tudom eldönteni, hogy ez előrelátó bölcsesség volt-e, hogy így nem a tiltás okán (melyet minden kamasz ösztönösen áthág), hanem saját akaratom végett nem kezdek bele, vagy mélységesen mindegy volt a dolog. Bár utóbb megismerve anyám történetét úgy vélem, hogy a saját negatív tapasztalatai alapján próbált megóvni valamitől, amitől a mai kamaszságot a szülők nagy részének nem sikerült: a lassan megvalósított kollektív öngyilkosságtól, amit a dohányzás okoz. Amikor meglátogatott, megkértem, fáradjon ki a balkonra, ha cigivel élne, mert az nem jó a lakásnak és nekem sem. Kérésem meghallgatásra talált, ő is így gondolta, csak egy hamutartót kért. Aki nem látja a logikai bukfencet, annak elárulom, hogy mi az, amit sosem találhatunk egy nem dohányzó lakásán: a hamutartót. Ennek lassan egy éve, s most elmerengve a múltnak idején ideülök a gép elé, hogy mindezt szavakba öntsem, s leírva lássam, s hogy visszaolvassam.

Olvassátok hát ti is!

 Estefele jár az idő. Az őszi levegő kesernyés illata szétárad bennem, s én boldogan szívom magamba ezt a kellemes, természet-adta illatot. Sétálok Angyalföld kis utcájában a Nyírő Gyula kórház megett, s mellettem üget egy kutya, melyet póráz köt hozzám. Kisegítésként van velem, illetve én segítem ki feladataiban elúszott gazdáját. A kutya sétál, én szépen battyogok. Más feladatom nincs, mint figyelni, nehogy felzabáljon bármit is. Jutalma rossz figyelőkém esetén egy tasli, amíg meg nem tanulja, hogy mi a dörgés. Persze,igazából tudja ezt őkelme, szembogara fehérbe átúszva sunyi kutyatekintettel figyel rám néha, ha látja, hogy én is figyelem őt.

 Régi emlékként Szofi kutyám jut eszembe, ki egy kis tacskó volt, életem első felének második részét töltötte ki (gyk.: 13-19 éves koromig volt velem. :) ). A vele való séták emléke úszott most képzeletem kimeríthetetlen ócánján felém, s agyam boldogsághormont termelve veszi ki részét a munkából. Szofi buta kutya volt, és agresszív, mint a kotorék-ebek általában. Szétmarcangolt volna minden más állatot, aki gyengébb volt nála, s nagyon nehezen volt tanítható. Ráadásul kékvérű volt, szép kutyabőrrel (ez most olyan kannibálul hangzik: kutyának a rokonságát egy lenyúzott (kibelezett, stb...) fajtatársuk bőrére karcolja fel az ismeretlen krónikás - képzeljük el mindezt emberben.. brrr!!!) megtoldva. Nem tudom, hogy a kék vér vagy a tacskómentalitás, vagy az borította ki nála a bilit, hogy nem pároztattuk (azt hiszem, az senkinek, állatnak - embernek nem árt, életébel legalább egyszer), mindenesetre egy kicsit bolond volt. Azért imádnivaló.

 Otthon nagyon jókat játszottunk, emlékszem, ahogy kikapart négy kis tappancsa a parkettán, hogy a 3 szobát keresztülszelve teljes sebességgel rohanjon konvektortól konvektorik, ütközésig, ahogy kell. Nagyon nem törődött a fájdalommal. Emlékeim közt van az a műsor is, hogy a szappannal volt viszonban: ahogy megkapta, morogva kaparta, bökdöste a nózijával, marcangolta, de ez más marcagolás volt, ez játék, szeretet, igyekezet - nem tudom, hogy mit képzelt, társított a szappan helyébe.

 További emlékek az esti nagy sétálások, másfél-két órát is elsétálgattunk. Bejáruk "Tolnát-Baranyát", én közben énekelgettem magamnak, gyerek-fejhangon, most csodálkozom, hogy még élek, és nem vágtak hozzám zsírosbödönt, vasalódeszkát, szennyestartót, tudniillik a séták legtöbbje az emeletes házak közti kis szűk utcákban történtek, a nyitott ablakok alatt.

 A Sétálóutcában (a "kossutiban", ahogy hívtuk) felállított színpadon feküdt egy nagyobb farkaskuya (vagy német juhász, a fene sem tudja). Én kutyasétáltatás ürügyén kimentem az ottani haverokhoz. A kutyán persze nem volt póráz, mert akkor már azért jól nevelt kutya volt a körülményekhez képest. Hallgatott mindenre, amit képes volt megtanulni. Jól elvoltam a többiekkel, de fél szemem Szofin volt. Egyszer csak éktelen nagy csaholás, s én (s mindenki) a következőt jelenetnek lehetett(em)ünk tanúi: a nagy kutya galoppozva rohan valahova, néha hátranézve, s eszküszöm, pofája szélé vigyor ült. Mögötte az én drágalátos tacsim robog, füle lobog, farka repül, tömpe lábai csak úgy verik az aszfaltot, s csahol, csahol, üldözi a nagy kutyát teljes sebességgel, és minden agresszióval, kis lelke teljes dühét beleadja ebbe a hatalmas vágtában. Aki látja, nem hiszi, de miután látja, hinnie kell: a kis kutya üldözi a nagyot.

Ez a Dávid és Góliát harcára köszönő kis jelenet fémjelzi leginkább az ex-kutyám: sosem lehetett eldönteni egy-egy tetténél, hogy vakmerően bátor vagy teljesen idióta. Az tény, hogy kis mérete miatt vicces megmozdulásai voltak, de akkor, azokból az években megtanultam: felelősséget vállalni valakiért, vagy pedig csak tartani, hogy legyen, teljesen más dolog.

 Írom a dolgokat, melyek csak úgy jönnek. Hosszú, terméketlen időszak volt ez, de jobb így terméketlennek lenni, mint férfinak magjától fosztottan, vagy talajnak sivataggá váltan.

 Dércsípte reggelre ébredtünk, így a háromnapos ünnep előnapján. Szombat van, mely hétfő igazából, de ma a kötelező nem annyira kötelez, mintha tényleg egy hét kezdődne. Ma úgy van szombat, ahogy egyszerre végződik és kezdődik valami, tehát sehogy, és mindenképp. Az emberek egy része nem is veszi komolyan a mai "munkanapot", lám én is idézőjelet használok. 

 A humán közeg siet a munkahelyére, köztük én is, s újfent biciklin. Gyengén öltöztem fel, éget a hideg, ugyanakkor melegem is van. Gurulok, s közben jár az agyam, de a többieket is figyelem; most kevesebben vannak, mint máskor lennének, s talán bosszankodnak, talán belenyugodtak a szombati munkanapokba, melyből e röpke másfél hónap alatt még három másik is lesz (okt. 27; dec. 22; dec. 29).

 Biciklin két választásod van: vagy mész az úton és folyamatosan imádkozol, vagy felmész a járdára. Én a járdát választom, ahol emberek vannak, kiket kerülgetni kell. Nézzük: imitt egy szatyros asszony, nejlonban a krumpli. Iskolások mennek, hátukon táska, ők kicsik még. Amott viszont két pattanásos fazon, kinézetre tizenhét, viselkedésre idétlen tizenkét évesek. Vagánynak hiszi magát mindkettő, s a sok bazdmeg, fasz, köcsög közt elveszik nyelvünk.

 Ott egy aktatáskás ötvenes, buszra vár. Mellette a bajszos szív egy utolsót, a csikk landol valahol (az ő szemszögéből "ki a f...t érdekel, hol?" - úgy vágta oldalra, oda sem figyelve) majd a füstöt befújja a busz mocskába pállott szája eleggyével együtt. "Ajtók záród...." hallom suhanva. Zebra, autó fékez, mögötte még egy, valamelyik dudál, amíg a négy járókelő életét féltve átiramlik a túloldalra, s négy őrangyal pipálhatott ki még egy-egy tételt a végtelennek tűnő listájukon, miközben az autós személyhez rendelt ördöge hegyezi vasvilláját gonosz kis vigyorral agyara mellett, lévén újabb delikvenssel számolhat a túlvilági sütödében. Na persze, a biciklisek is megérik a pénzüket, az a jól bebugyolált Michelin baba épp most született újjá, ma talán huszonhatodszor, ebből a saját rovására legalább tizenöt könyvelhető el.

 Ideje feltennem magamban a kérdést: az őrangyaloknak van pihenőszobájuk? Talán akkor történnek a - nem egyszer halálos - balesetek, amikor ott pihen egy-egy angyal!?

 Én nem hívnám ki magam ellen a sorsot, s remélem: az enyém még bírja.

 Adja Isten!

http://index.hu/politika/belfold/budapest/kcs1019/

http://index.hu/politika/bulvar/bulvarhirek/331012 

 

...bejegyzés a blogban, kissé lelkiismeretfurdalásom is van e miatt.

 Nem mintha sokan olvasnának, és a rajongótábor már az ajtón dörömbölne, de azért nem zártam be, és írni fogok még, de jelenleg a csopaki blogot is félbeszakítottam, mert egyszerűen nem van ihlet írni. Pedig laptop már otthon, tehát nem csak idebent "körmölhetek", de valahogy most nem fűlik hozzá a fogam.

 Azért voltam a Medvefarmon Veresegyházán, voltam Galyatető mellett, Bagolyirtáson, voltam a Gödörben, sztepes fellépésen, s most már nem Budaörs a székhely, a munka-helyem, hanem a Budafoki út korántsem kies domborzatából kiemelkedő kék propelleres sárga székház.

 Itt, hol a TECSÓ-GAZDAGSÁG dübörög a túloldalon, naponta teszik ugyanezt el több tíz tonnás kamionok, melyek megremegtetik az épületet, földrengés-szerű élményt keltve. Szerintem mi már a földmozgást sem éreznénk meg, talán úgy gondolnánk, hogy egy igencsak hosszú kamion vándorol az épület előtt. Ráadásul a közlekedési lámpák is csak dísznek vannak felszerelve, átjutni kész életveszély, hiába a zebra, jó magyar szokás szerint az autósok nagyívben sz****k rá. Aztán ott állsz 5 percig, és amikor lelépnél, pofátlanul visszadudálnak a járdára.

 Lehet jönni biciklivel, busszal. Nóritól bringával 10-15 perc, otthonról 40-45. Vettem Macskaszem-márkájú lámpát, világít, mint a veszett fene, s megleptem magam egy leértékelt kilóméterórával is. ezekkel viszont kénytelen leszek óvatosan hajtani, ha nem akarom megtörni őket.

Tudniillik történ a minap, hogy egy autós kifordult a bicikliútra elém, ahol amúgy nyugodt tempóval száguldottam. A manővert észlelvén besatuztam, mert láttam, hogy nem fogok a kocsiig megállni. A következő két eseményt kevésbé tartottam valószínűnek, de pillanatok alatt kiderült, hogy a valószínűtlen mennyira valószínű lehet egy hirtelen bekövetkezett eseménynél.

 Tévedtem: megálltam.

 Az első fék erősebben fogott, mint a hátsó, így a kormányon átbukfencezve vertem szét magamat a betonon a kocsija előtt. A röptében előadott "Kurva anyád!" nem volt jó pont, az első volt, hogy a szaros kocsiját nézte meg, aztán még neki állt feljebb. Az, hogy én esetleg nem tudok felállni már csak azért sem érdekelte, mert szerencsésen estem. Az, hogy az anno aikidón tanult esés-technikák segítettek-e egyáltalán, vagy csak szerencsém volt, és a tanultaktól függetlenül esetleg darabokra is törthettem volna - nem tudom. A történtektől függetlenül a célom az volt, hogy most azonnal visszaüljek, mert nagyon megnőtt az esélye az esésből adódó rossz élmény miatt sokkszerűen kialakuló biciklizéstől való félelemnek. Ha akkor nem ülök fel, talán többé nem is tenném.

 Szerencsésen megúsztam, bár a pukli s a zúzódás  a térdemen, valamint csuklóm használhatatlansága még emlékeztet az autósok és a biciklisták között zajló örök harcra.

 

Idén is voltam Herrängben, a beszámolót itt olvashatjátok.

 A krémszerű súrolószer gyorsan oldotta fel a koszt, mely a kádban rejlett. Szemem nem látta, de azért érezhető volt, hogy ott van, mert a kosz mindenütt ott van, főként egy ilyen szeles, száraz hét után. A kád mosolygott, s csillogása szemek csillogásával vetekedett.
 - Menj arréb, te csibe! – korholom a kád szélére méltánytalanul száműzött stand-jellegű gumikacsát, melyet 2006-os herrängi túránk alkalmával Németországból hoztam magammal. Egy ideig az előszobai tükör alatt felvigyázott, de a sorozatos átlépésekből és kerülésekből megelégelvén egy takarítás alkalmával nem mászott vissza a helyére, és ott ágyazott meg magának a kád csappal ellentétes végiben, a mosógép csövével határolva.

 Most lecsibézve hever a csöppnyi fürdő másik részén, míg alóla is kivakarom a retket. Szerencsére ezt csak a szöveg követeli meg, hiszen a kacsám tiszta állat, nem szarja össze magát unos-untalan. Duzzog őkelme, csőre sem az irigységtől sárgállik, hanem a morcos lámpafénytől. Jól van kacsa, ne morogj, s vízzel permetezem csüggedt képét. Testéről megannyi vízcseppbe burkolván hull alá bánata, s mossa tisztára viszonyunkat.

 Az odakint sötétjében párálló fülledtség idebent szauna-állagú cseppekké válva gyöngyözik homlokomon, s e gyöngyök szorgosan távolodnak tőlem, keletkezésüktől megdöbbenvén magamra hagynak, megválván természetes táptalajuktól a kietlen parkettára hullva elillannak belekeveredve a nyáresti levegőbe. Ebben a fülledt légben aszalódva érzékelem, fényes-fehér villám hasít át az égbolton, pallosával kettévágva a feketeség által létrehozott nihilt. Az elsőt követi a második, s a végén számolatlanul játszanak az égbolt redőivel. Közben hangjuk is közelít, 20 Celsius fokon kb. 340 méter per secundum, ha jól emlékszem, kiszámolhatnám, ha akarnám, hol a vihar, de akarja, kinek két anyja van, s mivel nekem már egy sincs, nem számolok. A könnyű nyáresti zápor mintegy orgazmusként hat a városra, hűti, frissíti, feléleszti, s a megkönnyebbülés zihált sóhaja elszalad a tetők fölött. Imádom a nyári eső illatát, ablakom nyitva hever, tárt ölét mutatja a kintnek, hogy a bentet kényeztesse. Lámpám fényére megannyi repülő száguld befele, zúdulnak az eső elől a fényre, megtámadván a búrát, s ha nem borzasztana a hasonlat, most egy második WTC-t kiáltanék, de egyrészt ártatlanok vérében nem óhajtok fürdeni, másrészt biztosra veszem, hacsak nem egy vagonnyi szarvasbogár leselkedik odakint, akkor fényforrásom nem fog semmilyen keretek közt sem lehullani halódó üvegtörmelék képében.

 Költői kérés következik: ha a holtakat tiszteljük, tisztelnünk kell-e minden elhunytat?

 Elmém szakadatlanul halódik az ötlettelenség, és az ihletetlenség mocsarában, vissza-visszahúzatván a rátapadó mocsok által, s nem képes kilépni ebből a fojtogató mederből. Pedig sziporkázására szükség volna, fel kellene dolgoznom pár dolgot, melyek jórészt lelki eredetűek, s kezdetük nem a közelmúlt tragédiájában keresendők.

 Az élet – bármilyen változás is áll be – halad a maga útján. Fogantatás, születés, élet, elmúlás – ezek együtt járnak, s nincs kivétel, nincs kilépés. A különbség az egyénre jellemző, nem az egészre. Raja múlik, miként éli le röpke pályafutását e halandó világban. S ez a világ tágas, elfér benne minden mocsok, s mellette minden jó is. Yin és Yang, az örökös egység. Ahol a mocsok megjelenik, ott a tisztaság is felbukkan.

 Levelek. Kalligrafikus kézírással, szépen, sorvezető nélkül, piszkozatpapírra, noteszlapra, mikor mi volt otthon. A kommunikáció egyoldalú formája, közlések úgymond. Finom korholás, majd egyre súlyosabb sorok, egy megalázott, semmibe vett férfitól, kinek lelke, életkedve törhetetlen volt, s mégis sikerült megroppantani őt súlyos egyéniségében, s e levelek ennek tanúbizonyságai. Eleinte kérlel, könyörög, észérveket hoz fel, sorai egy szerelemes sorai, de méltóságában már kezdi kikezdeni az örökös küzdelem a lételemekért, melyet nemcsak munkájában, de már otthon nem lelt meg. Végül szíve szakadt küzdelmében, árván hagyott hármat, kik most újra meglelték egymást negyedszázad forgatagának, változásának, viszontagságának elmúltával.

 Sorsunk magunk választjuk, hogy éljük azt, rajtunk múlik. A kacsa elköltözött a kád mellé, mert ott van a víz, mely boldogságra készteti, hiszen a poros előszobában ugyan milyen jövő várna reá? A gyermek elköltözött otthonról, hol csak meg nem értésre, és a férfi által egyszer már kipróbált és elvesztett, kilátástalan harcra volt késztetve, melyben a harcoló felek nem tartoztak azonos súlycsoportba. A súlycsoportok neve a gyermeki kötelesség, és az önző szülői hatalom voltak. Amikor a batyu elkészült a nagy útra, bőven volt benne „tisztesség”, „rendszeretet”, „lelkiismeret”, „kötelességtudat”, s mindezt hálával köszöni. Ugyanakkor nem maradt otthon az „önzés”, a „rejtőzködés”, a „bezárkózás”, az „egyedüllétre való igény”, a „távolságtartás”, a „felszínesség”, az „érzelmek elrejtése",  és a "pókerarc mindenütt!” sem. Önvédelmi reflexek, melyek segítették az otthont túlélni a megmaradt csonka családban. Nem, persze, hogy nem volt olyan szörnyű, mint Ruandában lett volna, a fiú tudta, tudja ezt. Mégis, életének jelenleg folyását, tetteit nagymértékben meghatározták a batyuban lévő tulajdonságok.

 Hogy mindezt megértse, a fiú ír. Két óra az élet, a számítógép akkumulátora ennyire van limitálva, könnyebb lenne a töltővel, de – mivel a „csökönyösséget” is felfedezte az útravalóban, nem és nem dugja be. Önmagát emészti, de talán gyógyítja is, ha lenyúl mélyre, és megpróbál tisztában lenni az okokkal. Ok és okozat. Harmónia.

 Ennyi lenne csak az élet…?

Tudom, SchF már egyszer feltett egy videót ezzel az dallal kapcsolatban, viszont nekem annyira tetszik, hogy rákerestem a teljes felvételre. Íme:

Fekszem otthon és olvasok. Könyv, betűk, történet, elmerülés, cselekmény, fonál. A cselekmény fonala. Az élet fonala. Hogy is gabalyodik tova – tűnődöm régmúlt álmokon, régi szeretőkön, barátokon elmélkedvén. Egy-egy élet hogy változik egy látszólagosan apró, kicsi, jelentéktelennek tűnő mozdulat, mozzanat hatására.

Négy ember. Mindegyik kapcsolódik a másikhoz valahogy, mégis, az első kettő között a kezdeti utálatot tiszteltté, őket meg egymás lelki társává emelte a harmadik velük egynemű érkezése, ki egyszerre ütötte ki őket a nyeregből, s tette életüket ingovánnyá. A negyedik fél, kiből minden kezdet kiindult vala, Ádám nemét hordozván pedig sunyin megbúvik világában.

Olvasok. De nem hagynak. Megszólal egy autóduda, s monoton hangzik hosszan, panaszosan. Nem amúgy fiatalos agresszióval vakkant, kér, utasít, vagy ráripakodik, hanem elnyúlván a délutánban rekviemet fúj valahol. Pont úgy, ahogy egy törzs, benne a bordákkal, szervekkel, rajta a nyakkal, fejjel előrebukik egy fémdoboz belsejében, s nem moccan többé, fekszik a dudán, s az a hirtelen karambol behatásától sokkosan enged a ránehezedő nyomásnak, s fújja panaszos dalát. A Halál Angyala a közelben vár, vigyen-e valakit magával, fel vagy le, attól függően, hogy a távozó élete milyen súllyal képes azt a bizonyos mérleget elnyomni, s a mutató a Menny vagy a Pokol felé fordul.

Járom az utam a gondolat-ösvényen, ténfergek, csapongok ide-oda. Szemem a könyvet falja, de szinte fel sem fogván tartalmát, agyam halottként mozdul koponyám csontja mögött. Kemény, makacsul erős páncél ez, betörni még sosem sikerült senkinek sem mögéje. Lehet, ilyen szívem burka is, bár ez csak látszólagos. Ott, a bordák között könnyű odatalálnia annak, ki megleli az utat. Lelki ténfergésem tárgya, hogy kinek sikerült egyáltalán e betörést elkövetni? S ha sikerült, miért büntettem meg, tán igazságtalanul? Hol a határ, hol már nem veszem zokon, csak egyszerű igénynek a lelki társaságot?

 Nyílt az ajtó.

 Már ideje volt, megszokta a rendszeres sétákat. Ráadásul tegnap este valamilyen sós ételt kapott, s emiatt állandóan szomjas volt. Szomjúsága nem jelentett gondot, mivel a falicsap nem zárt rendesen, s a tálkájának helye a csöpögő csap alatt volt. Lefetyelt is egész nap szorgalmasan, de már érezte pár órája, hogy egy séta jót tenne, amúgy egészségügyi célból.

 A csap alatt már régóta nem volt mosdótál, még a bácsi (a gazda) menye szakította le egy családi veszekedés során. A bácsi fia rá két hétre halt meg, a menye pedig amilyen gyorsan lehetett, odébbállt. A bácsinak nem volt pénze megcsináltatni, s úgy maradt. Amíg nem volt kutya, addig egy vödör volt odatéve, amolyan régi, vasból készült darab, zörgő hangja visszacseng mindenki fülében. Tapi farkaskutya elődjének, Fecónak az érkeztével pedig egy itatótálka került oda. Amit anno Feco, most meg Tapi nappal kiivott, az éjjel visszacsöpögött. Ehhez képest a 'magos Déva vára' pitypalatty – szokta mondani a bácsi magának, öregesen summázva a lényeget.

 Tapi amúgy tacskó volt, Fecó elpusztulta után kapta az öreg a nyugdíjasklubban. Péternek, az idős szőlésznek születtek kölyökkutyái, s úgy gondolta, régi barátjának fájdalmát enyhíti valamelyest, ha odaadja neki az egyiket. Tapi napi fogyasztása szerencsére gazdaságosabb, mint a luxusméretű, mindent megemésztő gyomorral megáldott Fecóé volt, s ez nem volt utolsó szempont egy nyugdíjas vasutas eletében.

 Tapi vidáman bóklászott az utcán, fülei boldogan röpködtek jobbra-balra. Mindig ugyanarra mentek, s szinte hátra sem kellett néznie, tudta, hogy az öreg követi, a maga sajátos, apró, de gyors lépéseivel. A séta mindkettejüknek jót tett, hiába, a mozgás egészséges. Tapi nyargalt a fűben, szagokat gyűjtött, és néha harapott egyet-egyet a fűből. Volt, ahol még nem nyírták le, ott eltűnt teljesen, volt, ahol igen, ott a frissen vágott fű szaga járta be a levegőt, örömet okozva embernek, állatnak. A járókelők néha megnézték őket, néha nem. Az öreg karján bevásárlószatyor, benne a közért néhány néhai tulajdona, mely mindennapos gazdasági folyamatok szerint némi cserealapot képző pengő- és lobogó bankó fejében a bácsi tulajdonába került. Így ballagtak kettecskén. A sarkokon Tapi türelmetlenül várta a gazdit, különösen az egyiken, hiszen a túloldalon volt Szamóca, a macska.

 Szamóca az ablakból figyelte a közelgő kutyát. A nap még éppen odasütött, de most felállt, nyújtózott egyet, s macskamód landolt a párkány alatt. Tapi félig ugatva, félig nyüszítve tépett feléje, miután az öreg szavára átmehetett az úttesten. Mulatságos volt látni a tacsit, aki türelmetlen siettében induláskor egy kicsit kikapart, s fülei lebegve próbálták tartani vele a tempót. Szamóca félreállt az elszáguldó kutya elől, aki mellette elhussanva fékezett. Kicsit megcsúszott a frissen vágott fűben, megborult, s a lendülettől hemperedett egyet a fűben. Hasalva maradt, s boldogan lihegve hagyta, hogy a macska megszagolgassa amúgy köszönésképpen. Csaholt egyet-kettőt, a megvárta gazdáját, aki leült a fal melletti padra. Elnézte őket, és emlékezett.

 Tapi apró kölyökkutya volt, amikor először erre jártak, szinte teljesen tapasztalatlan. Akkor még póráz volt a nyakán, mert nem tudta, mit szabad és mit nem. Szamóca sem volt nagyobb korban, de méretben igen. Némán huppant le a párkányról a galacsin mellé, aki leült a döbbenettől. Nyikkanni akart egyet, de a szőrös izé hirtelen végignyalta érdes nyelvével. Olyan furcsa szaga van – gondolta Szamóca – de nem rossz. Tapi remegve várta, hogy mikor kapja be a szőrös valami, miután nyalókának nézte, de semmi ilyen nem történt. Vakkantott néhányat, mire Szamóca válasz-nyávogott egyet.

 - Na Tapi, már van is egy barátod – szólt a bácsi, aki érdeklődve figyelte az eseményeket, mi bontakozik ki ebből a találkozásból – akkor én most leülök egy kicsit, kutyám, ha nem bánod.

A pórázt lecsatolva engedte, hogy a kutya felfedezze a környező területet. Az először a párkány alá szaladt, csaholt egy kicsit a közben visszatelepedő macskának, majd fél szemét a macskán tartva körbefutotta a kis füves térséget. Szagok, szagok, mindenütt. Később eltelve velük, odaheveredett az időközben elszundikált gazdája lábához. Szemei lassan lecsukódtak, s az odasütő nap melegében szép csendben álomba szenderült.

 A bácsi felébredt. Elszundítottam, gondolta, ideje indulni. Tekintete körbejárt, s a lába alatt állapodott meg a napfény-vonzotta macskán, aki kinyúlva szuszogott, s a mellette elterülő Tapin, aki valamit álmodhatott, mert lábai jártak, mint a motolla, s néha vakkantott néhányat álmában. Áhá-áhá. Barátság első látásra - mosolygott az öreg, s kézbe véve Tapit lassan odébbállt.

 Azóta minden nap erre járnak. A kutya továbbra is huncutul szaladgál, fülei lobogva rohannak utána, őt követve a nyugdíjas vasutas talpal. Hogy ekkor mire gondol, nem tudni, csendesen járja útját, alig szól valamit. A sarkon azonban Tapi megvárja őt, s öreg szíve boldogabban dobban, látva kutyája egészséges türelmetlenségét, élettel telt örömét.

 - Jól van kutyám, menj csak – dörmögi, s lassan utánabaktat.

 Ő már nem siet sehova.