Kacsa Rulez!

A kávé keserű íze keveredik el a szájában, miközben az irodában ülve bámul ki az ablakon. Távol a fák hajladoznak a kora tavaszi szélben, egy-egy autó húz el a főúton. A levegő a résnyire nyitható ablakon próbálja betuszkolni néhány hajlékony fuvallatát, orrát megcsapja az eső utáni friss levegő kellemesen édes illata.

Furcsa éjszaka áll mögötte.

Aki távolról nézi, néha mosolyt vélhetne felbukkanni simára borotvált arcán, a száj görbülete ugyan alig-alig változik, de mégis, a szemek tündökölve felfénylenek. Talán az első szerelme óta nem érzett hasonlót. Emlékszik, milyen bátortalanul fogta meg a lány a kezét, de annak szorítása meggyőzte. A csók, melybe belefulladtak, az egész testét átjáró adrenalin-löket volt mintegy másfél évig, amikor is a lány beleszeretett egy focistába, és elhagyta őt.

A most történtek annak a csóknak az emlékével voltak egyenrangúak. Az volt az első, és az elsőre mindig emlékezni fog. Ahogy gondolatai vissza-visszatértek a mára virradt éjszakára, felidézte a szőrös test látványát, amely a számára kijelölt vacokra bújt, felidézte a nyüszítő hangokat, a hirtelen felerősödő, majd elhalkuló szűkölést, az újszülött kutya-alom teret betöltő szuszogását. A szuka boldog lihegése emlékeiben összekeveredett a saját könnyeinek sós ízével. A rezgő tömeg, hét kis apróság, melyet anyjuk morgása védett tőle, az idegen ismerőstől, lassanként rátalált egy-egy csecsbimbóra, s megtörtént életük első reggelije, étkezése.

Az éjjel világra jöttek nem hagyták pihenni, de mégsem volt fáradt. Gondolatait a soha el nem múló körforgás foglalkoztatta, melyet Életnek hívnak. Átérezte az anya gyereke iránti vágyát, önfeláldozását, hiszen kissé magáénak is érezte az apróságokat.

Szép éjszaka volt.

A kép a http://h-alom.kicsiemma.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/4830194 oldalról származik.

 Ült a földön, s békésen nézelődött. Emberek mentek el mellette, némelyik mosolygott, némelyik a megszokás közönyével nyugtázta nyurga testét, de egyvalamiben mindannyian egyek voltak: egyik sem akarta elkergetni. Hozzátartozott a kerthez, mint a kerítés, mint a fák, és az avar. Az az avar, mely mélybarna színben terült el a füvön, hullott rá, mint emléke a boldog nyárnak, s tanúja az elmúlásnak. Egy-egy fuvallat – s a fák százszámra adózzák e kései siratót. A fű némán tűri a terhet, bár lehet, hogy jajszavát elnyomja a levelek néma tömege, a szél süvítése, és a környező forgalom zaja. 

 Ő csak ült, s a fajtájára oly’ jellemző érzelemmentességgel szemlélte a világot. Néha megnyalta magát, tisztogatási kényszerének eleget téve, azon kívül azonban nem látszott, hogy túlzottan érdekelné bármi más. Kívülről szemlélve mégis olyan volt, mintha fejét forgatva az embereket vette volna szemre, akik körülötte jöttek-mentek, intézték ügyes-bajos dolgaikat, vándoroltak a kert által közrefogott két épület között.

 Az elkerített térség nem volt nagy, a kertész a lombos fák mellé tujákat álmodott, így a kopaszodó, emeletes ágak mellett zöld kúpok hajladoztak, otthont adva egy-egy kései madárnak.

 A cirmos érdeklődve sandított a csippantások felé, melyek ilyenkor ijedten elhallgattak, s reszketve lesték ragadozó őkelmét. Nem tudhatták, hogy reggel meleg tej várta Mircit, ki előkelően, farkát magasba emelve kerregett az idős portás körül, hízelegve kunyerált reggelijéért. S az sosem maradt el, a kávé mellett a frissen forralt tej szaga érződött az éjjeli őrszolgálat bódéjában. Ezzel végezvén Mirci kiódalgott a kertbe, külön utakra, melyek minden egészséges élőlénynek szüksége van. Táplálék-kiegészítését nem különféle, megfogható, becserkészhető élőlények tették ki, bár szívesen vadászott, a kert is alkalmas lett volna erre, de életmódja a jómódú, városi macskák kasztjába sorolták, kik bár odakapnak egy-egy feledékeny egérért, bogárért, s néha jóízűen, néha ímmel-ámmal elfogyasztották - de csak akkor, ha az nem kerül túl sok energiába. Hogyisne! Mikor az első számú szolga, az ember finom párizsival, macskatáppal, tejecskével kényezteti e jószágokat. S ők már lusták a vadászatot életfenntartási céllal végezni, mikor azt elvégzi helyettük a teremtés koronája (bár a macskabiblia szerint inkább az otthont, élelmet adó alantas). Így Mircinek egyéb dolga nem lévén bőven van ideje ücsörögni és nyalakodni a kis út szélén, bámulván álmos szemekkel.

  Egyszer csak furcsa szagot hozott a szél. Ekkor már október volt, a kis portásfülkéből a meleg ki-kiszivárgott, néha - ha ajtaja nyitva maradt - ömlött, s Lajos bácsi az összes szenteket lekáromolva rakta helyére a megvetemedett ajtót. Hajlott hátának nem tett jót a hideg, párnával melegítette a széken, mely mellett az apró fűtőtest erőlködött a levegőnek átadni melegét.

 Mirci felkapta a fejét, s beleszagolt a koraesti levegőbe. Nem volt még egy éves, bár ő ezt nem tartotta számon. Egy eddig ismeretlen szag ütötte meg érzékeny orrát, ösztönei borzongva jelezték neki: jobb lesz, ha hamarost jobban megbarátkozik a kis fülke szűk terével. Ahol meleg, ott az élet, mondják egyesek, s talán igazuk is van ezen egyéneknek, nem is kell eszkimónak lenni ehhez. Az új szag beleivódott orrába, reggelente társa lett, s belesugdosott hegyes füleibe:

 - Én az Észak vagyok, a Jeges, amerre járok, fehér köpenyem szétterül, s elveszem, ami jár nekem: a sok kis életet, melyek nem menekülnek vackukba.

 S ekkor megtörtént. Éppen koraesti sétából kószált hazafelé, amikor döbbenten leült, s nézte azt a valamit. Csendesen szállt alá, mint az angyalok az égből, bár kissé imbolyogva, mintha odafent is adóznának a finom, de erős pálinkának, ami persze érthető. Mancsa odakapott a légbe, s bár eltalálta, de nem fogott semmit. Aztán a követező imbolygó valami is megjelent, s most azt vette célba, szintúgy eredménytelenül. Szemei hirtelen kis nózijára koncentráltak, erősen bandzsítva: a negyedik apróság az orrára ült. S ő csak mereven, kissé csodálkozva nézte, amíg el nem olvadt, az első hópelyheket.

 Összegömbölyödve feküdt a földön. A fű körülölelte, némi védelmet nyújtott neki, éppúgy, mint a bokor, melynek tövéhez húzódott. Még ha melege nem is volt, legalább a kíváncsi tekintetek elkerülték, bár akinek orra van – és mint tudjuk, az mindenkinek van – megérezte a szagát szélirányból.

 Keresett lyukat, vackot, de csak az ágas-bogas rengeteg volt az, mely szállásul szolgálhatott. Nemrég szemerkélt némi eső, s most kissé ázottan reszketett, bár a nyári éj csábító illatai ösztönös, kollektív emlékeket idéztek falkáról, alomról, s az abban nyivákoló néhány kölyökről is.

 Most mégis itt gubbasztott, összegömbölyödve. Nem olyan rég még volt saját háza, meleg, kényelmes, a gazda jól tartotta. De aztán megtörtént a baj: a gazda az italhoz nyúlt, s nem is bírta letenni. Persze állataival ekkor sem bánt rosszul, annál rosszabbul viszont az emberekkel: a fogadás, melyet kötött, egész vagyonára szólt. Nem is ő kötötte, hanem az ital benne, de ennek ellenére az alku megköttetett, hiszen ki ellen-kötötte, rá pályázott, verandás házára, szérűjére, lovaira, borjaira. S ebben segítette őt a dőre lé, melyet a Gazda lecsorgatott torkán. Persze a fogadást elvesztette, s vele maga is földönfutóvá lészen. Egy hete, hogy elüldözték házából az ellen emberei, egy hete, hogy kutyája vele kódorgott. Nem volt mit enni, hát az ember lopott a piacról, majd a dombok közé menekült. Azt hitte, győzött de egy zsiványbanda fellelte, s holttá verte, mert az elmúlt hét viszontagságai, az étel és a szesz hiányától legyengült szervezet elvonási tüneteitől látomásként megjelenő Szent Szűz általi vallásos áhítat következményeként a megjelenő vadembereket angyaloknak nézte, s ebbéli állapotában könnyű préda volt.

 A kutya hiába acsarkodott, védvén gazdáját, néhány igen erőteljes oldalba rúgás és ostorcsapást kapván, veréstől szégyenkezve, vinnyogva sunnyogott arrébb. S ha ez még nem lenne elég, a gazok kutyáikat engedték rá, mert már azok is olyanná lettek, mint gazdáik.

 Most, sérüléseitől aléltan, vacogva bújt a bokorba. Csendesen susogott a mező, egy-egy rikoltása hangzott csak valamely égi madárnak. Néha megrettent, felriadt, de hogy nem hallott semmi gyanúsat, megpróbált visszaaludni, bár ezt alvásnak nem nevezhetjük, félelemben eltöltött féléber állapotnak annál inkább.

 - Kutyus! Kiskutyus! – hallotta meg a gyerekhangot. Szívébe rémület hasított, s az adrenalin talpra lökte. Hörögve pattant fel, készen a harcra, bár odabent, mélyen tudta, nincs esélye. Ilyen megvert, megalázott állapotban képtelen lett volna életéért hosszan küzdeni.

 A lányka felsikkantott, ahogy a kutya talpra rántotta magát. Le is csüccsent fenekére, s kicsi szemei kerekre tágultak rémületében. Azonban a kutya nem támadott, csak állt és nézte őt. Aztán lassan lekushadt, támadókedve érezhetően elmúlt, s megérezvén a kislányból áradó ártatlanságot, farka gyengéd csóválásba ment át. A gyerek maga is megérezte a hangulatváltozást, mert lassan, óvatosan felállt. A kutya csak figyelt. Mindketten megérezték annak a nagyon mély, nagyon erős vonzalomnak a hatalmát, mely az első kutyát anno az ember szolgálatába hajtotta.

 S este a kislány ragyogó szemmel állított be a csűrbe, hol apja a szénát hányta:
 - Édesapám, megtaláltam magamnak a kutyát, amiről álmodtam. Megtarthatom…?

 Hát mit lehet erre felelni!?

Végre fehér karácsony! Nem tudom, hogy a nem Pesten élők hogy emlékeznek a saját agglomerációjuk történelmére, de itt, Magyarország jelenlegi fővárosában hosszú évek óta nem volt fehér a Karácsony. S most az ég megáldott vele minket. Örülök én, örülnek a gyerekek, örül a felnőttek jó része, mert végre megkaptuk azt az ajándékot, melyre régóta vágytunk: a fehér Karácsonyt.

Gyerekkorom leghavasabb tele jut eszembe most, ’86 telén. S most bocsánatot kérek a nem Pestiektől, de miután életem itt, a Parlament „árnyékában” kezdődött, s jelenleg is itt zajlik, így minden, amit írok, a Duna bal partjára értendő (folyásirány szerint), mégpedig városhatáron belülre, Pesterzsébet külterület-szagú negyedére.

Szóval visszatérve a 21 évvel ezelőtti télhez, az az év nemcsak Csernobil katasztrófájáról volt híres (azaz hírhedt), illetve nekem nem az jut eszembe, mert az a tragédia a televízióból csak egy hír volt a sok közül, viszont a hó maga volt a – szó szerint – kézzelfogható valóság. Az, hogy honnan emlékszem az évszámra? Nem tudom, rejtély. Biztos volt valami, amihez kötöttem, de mára már elfeledtem.

Tény: a hó csak esett, esett, ki tudja mennyi ideig. Az utcákat a végül majd’ méteres fehérség uralta, amíg el nem lapátolták szorgos, de már akkor is alulfizetett hó(rukk)munkások. A hó ezek után a járda mellé került, szabályos falat alkotva, melyet néha szakítottak csak meg szünetek, hogy az emberek a házakba, a járdára fel-, illetve onnan lefele közlekedni tudjanak. Néhol sárga színű volt (Üdv' a kutyatartóknak!), de ahogy azt az eszkimó-viccből tudjuk: sárga hóból nem iszunk.

Otthon főtt a vacsora, az ünnep előtt lehettünk, mert ezen emlék nem eltelt-érzés, hanem olyan ünnepvárós hangulatú. Hat óra körül lehetett, anyám leküldött valamiért a Postára, még zárás előtt. A Posta tőlünk gyalog egy percre van, ráláttunk az ablakból, csak a beton focipálya választott el minket (ma már a sok autó parkol ott, s az, hogy a mai gyerekek hol labdáznak, rejtély, bár szerintem előbb kapnak play-station-t, mint sportszert); szóval a távolság időbe átszámolva - ha futottam - mintegy 25 másodperc volt a második emelet hétből. Akkor már leesett a nagy hó, anyám intett: Siess! - Jó, kiáltottam vissza, s már csak a visszhang tanúskodott rólam, az sem sokáig.

Elintéztem, amit kellett, s elindultam visszafele. Igen ám, de a Posta azon feljárója, ahol a postás autók, biciklik, segédmotorosok gördülnek be, sárga macskakővel volt kirakva, s az úttesttől a járdán át mintegy négy-öt méter hosszan húzódott, s lejtett! Ma már nem látni ilyesmit Budapesten – legalábbis én nagyon régen nem találkoztam vele – elég annyit tudni róla, hogy gyorsan fagy, akkor viszont csúszós. Egy szónak is száz a vége, ott maradtam csúszkálni. Ráérős gyerekember voltam, s hát ott tartottak a többiek az osztályból / a térről, már nem tudom pontosan kik, tény: a többi gyerek. Mintegy másfél óra múlva állítottam haza, összefagyva, koszosan, s hólétől lucskos nadrágban. Hogy én mit kaptam azért a másfél óra önfeledt gyermekségért!! De hálás lehetek, mert azt hiszem csak egy fakanál tört el rajtam…

A másik emlék már kellemesebb, Szofi kutyámmal sétáltunk pont a Csili főbejárata mellett, az étteremnél. Talán egy héttel később lehetett, de hó még mindig nagy volt. Egy kicsit összetömörült, így a járda mellett nem 'egyhetven', csupán 'egyhúsz' vagy 'egyharminc' magas volt. A kutya természetesen az el nem lapátolt részen kellett, hogy mászkáljon, s miután őkegyelme tacskó volt, nem aggódtam, ha hirtelen elvesztettem szem elől. Csak követnem kellett a nyomot, s belenéznem a hóba. A kutya odalent volt, s az állat és a hó viszonya számottevő különbséget mutatott - centiméterekben, s a hó javára. Ilyenkor benyúltam a hóba, hogy ebem még az olvadás előtt hazaérjen. De ő fáradhatatlan volt, s akkortájt még én is. A kutyasétáltatások télen is nem egyszer másfél-két óráig tartottak, s nagyon élveztük mindketten.

Szegény Szofi, nem egyszer - mikor hazajértünk - fenékig nyalta vizes-tálkáját, majd az újratöltött adag egy részét is, és elsunnyogott a konvektor mellé kiolvadni. Amíg csak hó volt, nem is volt tragédia, megtöröltük egy felmosóronggyal, és rendben volt. Viszont esős, nedves időben első utunk a kádhoz, a kádba vezetett, s bár a kutya, ki ezért nem rajongott, ezeket viszonylag tűrhetően, békésen viselte, mert a víz meleg volt (nem, én nem vele fürödtem, csak ő került a kádba).

 Estefele jár az idő. Az őszi levegő kesernyés illata szétárad bennem, s én boldogan szívom magamba ezt a kellemes, természet-adta illatot. Sétálok Angyalföld kis utcájában a Nyírő Gyula kórház megett, s mellettem üget egy kutya, melyet póráz köt hozzám. Kisegítésként van velem, illetve én segítem ki feladataiban elúszott gazdáját. A kutya sétál, én szépen battyogok. Más feladatom nincs, mint figyelni, nehogy felzabáljon bármit is. Jutalma rossz figyelőkém esetén egy tasli, amíg meg nem tanulja, hogy mi a dörgés. Persze,igazából tudja ezt őkelme, szembogara fehérbe átúszva sunyi kutyatekintettel figyel rám néha, ha látja, hogy én is figyelem őt.

 Régi emlékként Szofi kutyám jut eszembe, ki egy kis tacskó volt, életem első felének második részét töltötte ki (gyk.: 13-19 éves koromig volt velem. :) ). A vele való séták emléke úszott most képzeletem kimeríthetetlen ócánján felém, s agyam boldogsághormont termelve veszi ki részét a munkából. Szofi buta kutya volt, és agresszív, mint a kotorék-ebek általában. Szétmarcangolt volna minden más állatot, aki gyengébb volt nála, s nagyon nehezen volt tanítható. Ráadásul kékvérű volt, szép kutyabőrrel (ez most olyan kannibálul hangzik: kutyának a rokonságát egy lenyúzott (kibelezett, stb...) fajtatársuk bőrére karcolja fel az ismeretlen krónikás - képzeljük el mindezt emberben.. brrr!!!) megtoldva. Nem tudom, hogy a kék vér vagy a tacskómentalitás, vagy az borította ki nála a bilit, hogy nem pároztattuk (azt hiszem, az senkinek, állatnak - embernek nem árt, életébel legalább egyszer), mindenesetre egy kicsit bolond volt. Azért imádnivaló.

 Otthon nagyon jókat játszottunk, emlékszem, ahogy kikapart négy kis tappancsa a parkettán, hogy a 3 szobát keresztülszelve teljes sebességgel rohanjon konvektortól konvektorik, ütközésig, ahogy kell. Nagyon nem törődött a fájdalommal. Emlékeim közt van az a műsor is, hogy a szappannal volt viszonban: ahogy megkapta, morogva kaparta, bökdöste a nózijával, marcangolta, de ez más marcagolás volt, ez játék, szeretet, igyekezet - nem tudom, hogy mit képzelt, társított a szappan helyébe.

 További emlékek az esti nagy sétálások, másfél-két órát is elsétálgattunk. Bejáruk "Tolnát-Baranyát", én közben énekelgettem magamnak, gyerek-fejhangon, most csodálkozom, hogy még élek, és nem vágtak hozzám zsírosbödönt, vasalódeszkát, szennyestartót, tudniillik a séták legtöbbje az emeletes házak közti kis szűk utcákban történtek, a nyitott ablakok alatt.

 A Sétálóutcában (a "kossutiban", ahogy hívtuk) felállított színpadon feküdt egy nagyobb farkaskuya (vagy német juhász, a fene sem tudja). Én kutyasétáltatás ürügyén kimentem az ottani haverokhoz. A kutyán persze nem volt póráz, mert akkor már azért jól nevelt kutya volt a körülményekhez képest. Hallgatott mindenre, amit képes volt megtanulni. Jól elvoltam a többiekkel, de fél szemem Szofin volt. Egyszer csak éktelen nagy csaholás, s én (s mindenki) a következőt jelenetnek lehetett(em)ünk tanúi: a nagy kutya galoppozva rohan valahova, néha hátranézve, s eszküszöm, pofája szélé vigyor ült. Mögötte az én drágalátos tacsim robog, füle lobog, farka repül, tömpe lábai csak úgy verik az aszfaltot, s csahol, csahol, üldözi a nagy kutyát teljes sebességgel, és minden agresszióval, kis lelke teljes dühét beleadja ebbe a hatalmas vágtában. Aki látja, nem hiszi, de miután látja, hinnie kell: a kis kutya üldözi a nagyot.

Ez a Dávid és Góliát harcára köszönő kis jelenet fémjelzi leginkább az ex-kutyám: sosem lehetett eldönteni egy-egy tetténél, hogy vakmerően bátor vagy teljesen idióta. Az tény, hogy kis mérete miatt vicces megmozdulásai voltak, de akkor, azokból az években megtanultam: felelősséget vállalni valakiért, vagy pedig csak tartani, hogy legyen, teljesen más dolog.

 Nyílt az ajtó.

 Már ideje volt, megszokta a rendszeres sétákat. Ráadásul tegnap este valamilyen sós ételt kapott, s emiatt állandóan szomjas volt. Szomjúsága nem jelentett gondot, mivel a falicsap nem zárt rendesen, s a tálkájának helye a csöpögő csap alatt volt. Lefetyelt is egész nap szorgalmasan, de már érezte pár órája, hogy egy séta jót tenne, amúgy egészségügyi célból.

 A csap alatt már régóta nem volt mosdótál, még a bácsi (a gazda) menye szakította le egy családi veszekedés során. A bácsi fia rá két hétre halt meg, a menye pedig amilyen gyorsan lehetett, odébbállt. A bácsinak nem volt pénze megcsináltatni, s úgy maradt. Amíg nem volt kutya, addig egy vödör volt odatéve, amolyan régi, vasból készült darab, zörgő hangja visszacseng mindenki fülében. Tapi farkaskutya elődjének, Fecónak az érkeztével pedig egy itatótálka került oda. Amit anno Feco, most meg Tapi nappal kiivott, az éjjel visszacsöpögött. Ehhez képest a 'magos Déva vára' pitypalatty – szokta mondani a bácsi magának, öregesen summázva a lényeget.

 Tapi amúgy tacskó volt, Fecó elpusztulta után kapta az öreg a nyugdíjasklubban. Péternek, az idős szőlésznek születtek kölyökkutyái, s úgy gondolta, régi barátjának fájdalmát enyhíti valamelyest, ha odaadja neki az egyiket. Tapi napi fogyasztása szerencsére gazdaságosabb, mint a luxusméretű, mindent megemésztő gyomorral megáldott Fecóé volt, s ez nem volt utolsó szempont egy nyugdíjas vasutas eletében.

 Tapi vidáman bóklászott az utcán, fülei boldogan röpködtek jobbra-balra. Mindig ugyanarra mentek, s szinte hátra sem kellett néznie, tudta, hogy az öreg követi, a maga sajátos, apró, de gyors lépéseivel. A séta mindkettejüknek jót tett, hiába, a mozgás egészséges. Tapi nyargalt a fűben, szagokat gyűjtött, és néha harapott egyet-egyet a fűből. Volt, ahol még nem nyírták le, ott eltűnt teljesen, volt, ahol igen, ott a frissen vágott fű szaga járta be a levegőt, örömet okozva embernek, állatnak. A járókelők néha megnézték őket, néha nem. Az öreg karján bevásárlószatyor, benne a közért néhány néhai tulajdona, mely mindennapos gazdasági folyamatok szerint némi cserealapot képző pengő- és lobogó bankó fejében a bácsi tulajdonába került. Így ballagtak kettecskén. A sarkokon Tapi türelmetlenül várta a gazdit, különösen az egyiken, hiszen a túloldalon volt Szamóca, a macska.

 Szamóca az ablakból figyelte a közelgő kutyát. A nap még éppen odasütött, de most felállt, nyújtózott egyet, s macskamód landolt a párkány alatt. Tapi félig ugatva, félig nyüszítve tépett feléje, miután az öreg szavára átmehetett az úttesten. Mulatságos volt látni a tacsit, aki türelmetlen siettében induláskor egy kicsit kikapart, s fülei lebegve próbálták tartani vele a tempót. Szamóca félreállt az elszáguldó kutya elől, aki mellette elhussanva fékezett. Kicsit megcsúszott a frissen vágott fűben, megborult, s a lendülettől hemperedett egyet a fűben. Hasalva maradt, s boldogan lihegve hagyta, hogy a macska megszagolgassa amúgy köszönésképpen. Csaholt egyet-kettőt, a megvárta gazdáját, aki leült a fal melletti padra. Elnézte őket, és emlékezett.

 Tapi apró kölyökkutya volt, amikor először erre jártak, szinte teljesen tapasztalatlan. Akkor még póráz volt a nyakán, mert nem tudta, mit szabad és mit nem. Szamóca sem volt nagyobb korban, de méretben igen. Némán huppant le a párkányról a galacsin mellé, aki leült a döbbenettől. Nyikkanni akart egyet, de a szőrös izé hirtelen végignyalta érdes nyelvével. Olyan furcsa szaga van – gondolta Szamóca – de nem rossz. Tapi remegve várta, hogy mikor kapja be a szőrös valami, miután nyalókának nézte, de semmi ilyen nem történt. Vakkantott néhányat, mire Szamóca válasz-nyávogott egyet.

 - Na Tapi, már van is egy barátod – szólt a bácsi, aki érdeklődve figyelte az eseményeket, mi bontakozik ki ebből a találkozásból – akkor én most leülök egy kicsit, kutyám, ha nem bánod.

A pórázt lecsatolva engedte, hogy a kutya felfedezze a környező területet. Az először a párkány alá szaladt, csaholt egy kicsit a közben visszatelepedő macskának, majd fél szemét a macskán tartva körbefutotta a kis füves térséget. Szagok, szagok, mindenütt. Később eltelve velük, odaheveredett az időközben elszundikált gazdája lábához. Szemei lassan lecsukódtak, s az odasütő nap melegében szép csendben álomba szenderült.

 A bácsi felébredt. Elszundítottam, gondolta, ideje indulni. Tekintete körbejárt, s a lába alatt állapodott meg a napfény-vonzotta macskán, aki kinyúlva szuszogott, s a mellette elterülő Tapin, aki valamit álmodhatott, mert lábai jártak, mint a motolla, s néha vakkantott néhányat álmában. Áhá-áhá. Barátság első látásra - mosolygott az öreg, s kézbe véve Tapit lassan odébbállt.

 Azóta minden nap erre járnak. A kutya továbbra is huncutul szaladgál, fülei lobogva rohannak utána, őt követve a nyugdíjas vasutas talpal. Hogy ekkor mire gondol, nem tudni, csendesen járja útját, alig szól valamit. A sarkon azonban Tapi megvárja őt, s öreg szíve boldogabban dobban, látva kutyája egészséges türelmetlenségét, élettel telt örömét.

 - Jól van kutyám, menj csak – dörmögi, s lassan utánabaktat.

 Ő már nem siet sehova.

Na, ez a bejegyzés sem lesz egyszerű, legalábbis ami a Kategóriákat illeti.

Vasárnap karikáztunk egy jót, mégpedig az elsőt évek óta. Cél a ... na, az nem volt egyáltalán, hacsak a "de jól érzem magam" feeling elérése nem tekinthető célnak. A Római parton kötöttünk ki, s Szentendre felé haladván edzettük izmainkba a tavasz napsugarait, s jó levegőjét. Láttunk kutyát, kacsát, madarakat, embereket (igen, ez még mindig az állat-kategória). Voltunk a Budakalász mellett tónál, kacsáztunk, és kavicsokat hajigáltunk. A vize tiszta, amilyet (temészetes / mesterséges) tóban még nem láttam. Finom tejfölös-sajtos lángos, és fagyi zárta a délutánt.

Este nyuszinézőben voltam, rájöttem, hogy nekem is kell egy olyan. Élő, meleg, szuszogó.

Altenatív ajánlat

Hétfőn a táncosabbik társaságommal voltam kirándulni, Ancsur és Sanyi szervezésében. Kocsival jutottunk el Pilisszentkeresztre, majd onnan gyalog fel Dobogókőre. Nem volt egy megerőltető túra, én legalább 4-szer ilyen hosszúra számítottam. Persze rossz szerencsémnek köszönhetően gyakorlatilag az első lépéssel kibicsaklott a bal bokám (nem a balboám!!!), ami után csak némi vércukor-pótlás után (=csoki) tudtam elindulni a többiekkel. 

 Amikor felértünk, meglepett az a tömeg, amelyet ott találtunk. A kilátóban egy úr szolgáltatott némi zenei aláfestést. A táj gyönyörű volt, jól jött a távcső, mely előkerült a pakkból. Némi szemlélődés után elmentünk éttermet keresni, s találtunk egyet, ahova beültünk. Ha eddig nem említettem volt, Zsófi hozta a kutyáját, Zorát is (Zora=Hajnal), aki fáradhatatlanul csalinkázott a lábaink alatt. Nos, a vendéglő kerthelyiségében is lábatlankodott, de már pórázon.

Ez adott egy lendületet a tulajdonosnak, aki a "kedves" feleségével együtt mércét feszegetett a katonai kiképzőket megszégyenítő stílusukkal és gorombaságukkal. Pedig már előttem gőzölgött a finom babgulyás, amikor a sokadik goromba beszólása után a "márpedig ez az én éttermem!" szózattal bírt támadni a vén f*sz, s a társaság egy emberként állt fel, és hagyta ott őt és riherongyát, s vele együtt csapot-papot, főzzék meg, amit ettek. Néhány vendég is velünk tartott, megerősítve minket igazunkban. Ki-ki kifizette, amit fogyasztott, egy-két tea, ásványvíz, viszont a nagy lé, ami az ételek ára lett volna, ott maradt a zsebünkben.

Szóval SEMMIKÉPPEN SEM SZABAD, sőt: TILOS!!! Dobogókőn az Ízek Háza nevű, kerthelyiséggel rendelkező étteremnek álcázott, a rossz minőségű kiszolgálást és a vendéglős saját kényelmét minden vendég elé helyező, bunkó, tajparaszt tulajdonosokkal rendelkező házba betérni, ott enni, vagy kísérletet tenni erre. Ha arra jártok, köpjetek egyet, s mondjátok, hogy a nevünkben tettétek. Óvjon e szózat mindenkit, ki arra vetődik!!

Végeredményben visszasétáltunk a kiindulási pontunkhoz, s megebédeltünk, bár nem tudtunk közösen leülni, s a kinti társaság cirka másfél óra elteltével kapta meg étkét. Persze nem a képen látható "Felső kocsmában" ettünk, hanem a vele szemben lévő étteremben, de legalább kedvesek voltak velünk, és az árak is felannyiba kerültek, mint a tetőn.

Hazafele még fagyiztunk egyet az Emilben, majd hazaérkezés után szabadfoglalkozás.

Jó éjt, gyerekek.

p.s. ismétlésképpen mondjátok utánam: Ízek Háza TABU!!! 
Ha meglátlak ott, letöröm a derekadat!! TILOS!! FÚJJ, ROSSZ KUTYA!

fotók: Andi és SchF

Ellensúlyozván az előző post rosszhiszeműségét:

Íme, egy teljesen hasznavehetetlen házikedvenc; a kis dög inkább barátkozik a rágcsálóval, mintsem megenné.

Szegény kutyusok, annyi minden ismeretlen van még a világban... s bár a macska nem nagyobb náluk, az óvatos tartózkodás sosem árt...

Az ég szürkült odakint, lassan esteledett. A kisegér riadtan futott be a biztonságot jelentő lyukba, nyomában hideg fuvallat suhant, de most, hogy beért a menedékbe, megnyugodott kicsi szíve. Bár az előbb még minden olyan rémes és ilyesztő volt, most már otthon volt, a jó melegben, boldog szuszogással szimatoltatván körül a másik által. Kis lábak kaparászása mesélt füleinek, orrát a kicsik édes szaga ütötte meg. Odakint mintha macska kóricált volna, a majdnem teljesen lehullott bokor alól az előbb legalábbis még úgy tűnt. Akkor úgy értezte, a hideg ellenére is melege van, ereiben a cukor egy pillanat alatt szétáramlott, bár ő erről mit sem tudott, csak egy lökést érzett belül, s szedte kis lábait, surrant tova a biztosnágot jelentő rés felé.

Másnap reggel nyoma sem volt az előző esti nyomasztó hangulatnak. Odafentről hangok hallatszódtak: ének, tompa susogás, nyikorgás. A gazdasszony a tornácot seperte, s bár a hangok nem a megszokottak voltak, de az mégis ismerősen tompa volt.

 - Mikor is? - tűnődött, bár a tűnödés egy egértől elég furcsa tulajodonság, annyi bizonyos, hogy egerünk tisztában volt vele: hallotta már. Kidugta fejét a nyíláson, hogy beleszagoljon a levegőbe, de valami furcsa fehérség állta útját. Hideg, de érdekes módon nem kellemetlenül. Karmai és orra segítségével ösztönösen felfele törekedett, s végül sikeresen felküzdötte magát. Szikrázó napfény vetítette Egérke árnyékát a szűz hóra, s orra megtelt a téli világ havas illatával. Az első hó elég későn érkezett, de még az embergyerekeknek is a térdéig ért. Boldog hujjogással vetették bele magukat a hóember építésébe, fejére vasfazék, szemébe szén, orrára pedog valódi sárgarépa került.

 - Répa! - villant át Kisegér agyán az ismerős érzés, melynek központja a gyomor volt, mert nevén nevezni nem tudta, de abban bizonyos volt, hogy jóllakhatna vele a család. Kis mancsai máris lökték volna előre, de a gyerekek hancúrozása óvatos távolságtartásra ösztönözte, így egyelőre tanácstalanul futott pár kört, szimatolva, fel s alá. Rohant ide, rohant oda, de azt már megtanulta, érdemes várni, mert mindenütt ott lehet a veszély. Erre a gondolatra riadtan nézett körül, mert a veszélyt mostanság elsősorban a macska jelentette, de látott már baglyot is, mely a Néma Halál biztonságával vittel el cincogó társait. Csak egyet fogott rajtuk, s ők már emelkedtek, az erős karmok szorításában szinte megdermedve félelemtől, fájdalomtól, az erőtől, mely szinte kettéroppantott őket. Ilyenkor a bagoly néma elégedettséggel repült tova, s nemsokára gyomrában volt az új fűtőanyag (mely nem sokkal előtte még egy egér volt), hogy megújúlt erővel keressen még táplálékot.

Most a bagolytól nem kellett tartania, hiszen az éjjeli vadász, de a macska valós veszélyt jelenthetet. Szerencsére ösztönei nem jeleztek veszélyt, bár az óvatosság sosem árt.

Amott az  egyik kétlábú egy bokrot cipelt magával, nem is bokrot, inkább egy kis fát. Csúcsa és felső harmada a havat söpörte, s levelei közül egy-kéttő ott marad a havon. A gyanta szagát messze sodorta a szellő, érzékeny orra informálta az apróságokról is, hogy egy-két tűszerű levél is ott marad a havon, sőt, talált egy kicsiny kis tobozt is

 - Jó lesz a kicsiknek - s már cipelte is magával gyorsan, vissza a lyukba.

 - Nagyapa, nézd! Ott egy egér! Fogjuk meeeeg! - a nyavajgós hang az erdészék unokájától jött, aki a fenti házban tölötte a téli szünetet - Kell nekem egy kisegér, otthon a kalickába! - s e reményteli hang ábrádokról szólt, melyekben az irigy osztálytársak körében büszkén mesél:

 - ... És nagyapámmal egeret is fogtunk, és most otthon van, és van saját ketrece is...!

Az öreg nyugodt hangon magyarázott:

 -   Unokám, kicsi kincsem, nem lenne semmiképpen sem jó az, ha a kisegeret hazavinnéd. Nézd meg, itt rohangál, élelmet keres, ottnona az egész mező, a ház, a kert, lakása a pince, egy egész nagy világ. Te hazaviszed, kap egy szűk ketrecet, ott nincs élettere, enni azt eszi, amit te adsz neki, inni meg akkor, ha éppen adsz neki. Emlékszel, amikor eltörted a pajtásod kisautóját, csak egy délután nem mehettél ki a szobából büntetésből, mégis, úgy sírtál, mintha apád elnadrágolt volna, pedig ahhoz túlzottan szeret. Hát most képzeld el, hogy sír majd a kisegér, ha te beteszed egy ketrecbe, hogy kétségbe lesz esve, azt sem tudja hol van, hogy került oda, mi lesz a családjával. Ej-ej, kisunokám, nincs ez átgondolva! - így beszélt bölcs szóval az öreg erdész,  kézenfogva a fiúcskát, aki néma figyelmességgel hallgatta az öreget, gyerekes nyavajgásával felhagyván. Megértett valamit, talán átsuhant rajta a magányosság és elveszettség tragédiája, mely nagyapja nélkül csupán múló szeszélye folytán várna erre a kisegérre .

S este, amikor a hold teljes tányérjával elfoglalta helyét a fenyőerdő felett, s fényét a hó pazarlóan megsokszorozta, kinyílt az erdészház ajtaja, s két ember lépett ki a Karácsonyi szoba meghitt melegéből. Az egyiken nagy, a másikon egy kisebb kucsma, amolyan gyerek-féle. Léptük tompán visszhangozta a lesöpört tornác, majd ropogva nyelte a fehérség egészen az egér-vájta lyukig. A kis kezekből sajt, alma, faggyú került a hóra, a zsebekből dió, az öreg szeméből pedig egy könnycsepp, de ezt nem látta senki, csak a mélységes türelem és jóság kis angyala.

Másnap reggel a Kisegér ismét kidugta az orrát, megszagolgatván az időt, de nem jutott tovább az első szippantásnál, mert a nózijába száguldó, gyomrot kordító illatorgia szinte kitépte a lyulból. Nem tudta, hogy került oda mindaz, amit látott, érzett (és inkább ennek hitt), nem tudta, mi az a Karácsony, de érezte: most így minden jól van. A túlélés biztos mámorában futotta körbe a "zsákmányt", s kezdte bevonszolni magával otthonába.

Ezalatt a szobában a kisfiú vonatával zakatolt, s néha felmosolygott a fenyőfára, mert megtanulta: lemondani valamiről nem feltétlen veszteség.

A kis hangya boldog volt. Véget ért gyötrődése, a hangyatanács által kiutalt lakás kényelmes volt, és végre övé volt Hannuska szerelme is. Hannuska eddig párjával, Hangyörggyel élt együtt, de őt más munkára vezényelte a Királynő, és a távolság csak megnövelte azokat a gondokat, melyek eddigi kapcsolatukat jellemezték, és gátat emeltek a továbblépésnek.

Most viszont Hangyárfással együtt ott álltak a virág előtt, és nézték. Gyönyörködtek benne, hisz itt fognak lakni, ide fognak hazatérni, ez lesz a családi fészek.

- Hannuska édes, menj le egy kis nektárért, illetve kellene valamilyen bölcső is a petéknek! - szólt Hangyárfás - én addig berendezem a lakot!

Hannus boldogan indult neki, már érezte az eljövendő életet magában.
- Szép peték lesznek - gondolta - majd csináltatok nekik egy kis szirmot, ahol játszhatnak, és megtanulhatják, hogyan kell szolgálni a Királynőt. A vacsorázó pedig ott lesz, a jobb oldali porzó alatt - döntött véglegesen, és szaporábban szedte lábait.

Ezalatt Hangyárfás keményen dolgozott a kényelmes otthon érdekében. Munkája eredményeként egyre-másra kezdtek alakot ölteni a megbeszélt tervek. Alvóhely, etető, hangya-tisztogató... szép formás virág lett. Otthonos.

 .....

Sötét este van, a levegő kellemes, illatos, hisz fent vannak a hegyen, ott, ahol a friss levegő, szél eléri a várost, hogy átfújjon rajta, s annak koszával, piszkával telítve távozzon. Ez a szél soha nem lesz már többé olyan tiszta, mint ahogy ahogy jött, a város mindenütt nyomát hagyja rajta, még az átfújó szellő is telítődik a korommal, szmoggal. De itt még tiszta a levegő, és szélcsend van, nyárvégi este, s a séta most jól esik. Megnézik a régi házat, megcsodálják a fenyőket, a játszóteret, majd kisétálnak az emlékek borongós, keserédes világából a lámpafénybe. Az út két oldalán házak állnak, kerttel, néhány bokor nyúlik túl a kerítéseken. A virág kelleti magát, a nemsokára velük vándorol, s csodálkozva érzi szárán az ismeretlen kéz érintését, mely tartja, nem titkolt büszkeséggel maga előtt hordozván őt.

......

Metró. Zakatol, hangos, és fényes. Az ölükben a virág, nézik közösen, beszélgetésük egymásnak szól. Egyszer csak feltűnik egy kis hangya, ahogy ide-oda mászkál a virágon. Egyik sziromból ki, a másikba be, száron fel, és száron le. Eleinte még viszonylag nyugodt. Szagláldóik, keres, tanácstalanul forgatja csápjait. Nem találja Hannuskát, bárhogy is keresi. A kétségbeesés lassan teljesen elúrhodik Hangyárfáson, már látni, hogy rohan, apró lábai dobognak a virágszáron. El-eltűnik egy-egy percre, majd ismét előről kezdi kétségbeesett futását. Az élete - úgy érzi - kisiklott. Valami ismeretlen közegben van, túl nagy a zaj, hirtelen váltakoznak a fények, és nem érti a helyzetet.

- Nem hagyhatlak el, nem, MOST NEM!!! - sikoltja hangyanyelven, amelyet (talán halk, tagolatlan szói, és a zakatoló szerelvény miatt) nincs ember, aki megértsen - Hiszen itt van minden, megadatott minden, és most elvész minden!? Hová lettem most!? Hol van az illatos levegő, hol van a béke, hogy tört be a világ romlása, hát már hozzám is!?

Utazása a város belsejében ér véget, árván, szormorúan. Egy fújás - és a hangya a betonon landol, ahol iszkolva menekül az emberi mindenhatóság elől. De az ember nem tudja, hogy van egy nála is hatalmasabb mindenhatóság, amely egyszer majd úgy bánik vele, mint ő a hangyával, úgy fújja le a bolygóról, mint ő a hangyát a növényről, ezt pedig úgy hívják: a teremtő és pusztító Természet.

Mai képünk:

La maffia Totty

Komment nélkül:

1. Védett madaraink I.
2. Védett madaraink II.
3. Védett emlősök

Kanalas réce

Az állatok csodálatosak. Nem csak a kacsák, hanem az egész állatvilág együttvéve. Érdemes megismerni őket, hiszen sokszor tőlük tanulunk, mi, az állítólag legintelligensebb faj. Ezt mutatja, hogy nem egy bevezetett szabadalom eredetije az állatvilágban található meg, akár a repülőkre gondolok, akár hajókra, autókra, akár az egyszerűbb hétköznapi eszközök tervezési megoldásaira, az egyes tárgyakat beborító bevonat összetételére, felépítésére, szerkezetére. Lehet mondani, hogy a természet volt bölcs, hogy ezeket az élőlényeket ilyen megoldásokkal szerkesztette, és itt máris hit-vitába lehetne bonyolódni: van-e egy minden felett álló Hatalom, aki ezt az irgalmatlanul bonyolult világot létrehozta, kitalálta, hogy minden passzentos legyen, vagy pedig véletlenek összjátéka, ne adj isten a bolygó fejlődése alatt tényleg így képesek alkalmazkodni az azt lakó életformák? Ki tudja? Még nálunk sokkal okosabb emberek is vitáznak ezen.

Csodálatos továbbá, hogy milyen megnyilvánulásokra képesek az állatok, akár az ember, akár egymás iránt. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen létezhet. Minden egyes állatnak egyénisége van, és hatalmas kifejezéstár áll rendelkezésre, hogy a saját nyelvén megossza másokkal érzéseit, kérjen, védekezzen, figyelmeztessen. Ugatás, nyivákolás, kakukkolás, morgás, dorombolás, ciripelés, kopogás; a farok, a fül adott pozícióba fordul, a szőr felborzolódik, mozdulatlanság, kapirgálás, szárnycsapdosás, tollvizit, vizibalett, a nyak nyújtása, visszahúzása, hátrahentergés, fickándozás, csőrcsattogtatás.... lehetne hosszú sorokban sorolni mindazt, amelyet egy avatatlan szemlélő (mint pl. én) megjegyzett ezekből a hétköznapi mutatványokból. Mi mindent tudna ugyanakkor felsorolni az állatvilággal foglalkozó tudós, vagy biológus!? Azt hiszem, akkor inkább oldalakról beszélhetnénk.

Nézzetek pár képet ebből a hihetetlenül gazdag kifejezéstárból:

Klikkelj rám! KÉÉÉRLEK!

1. Alaposan tisztítsd ki a WC-t.
   
   
   
   
   
2. Adj megfelelő mennyiségű sampont a WC vizéhez, és nyisd fel mind a két fedelet.
   
   
   
   
   
3. Keresd meg a macskát, és csillapítsd le, miközben a mosdóba viszed.
   
   
   
   
   
4. Egy gyors mozdulattal tedd a macskát a WC-be, és zárd le mindkét fedelét. (Lehet, hogy szükséges lesz a fedélre állnod, nehogy megszökjön.) A macska önmagától fel fogja kavarni a vizet, és bő habot fog verni. Ne törődj a zajokkal, amik a WC-ből jönnek, a macska valójában élvezi ezt. 
       FIGYELEM: Vigyázz arra, hogy a testednek semelyik része ne kerüljön közel a WC széléhez, mert a macska karmai majd kinyúlnak, hogy bármit elkapjanak
   
   
   
   
   
5. Öblítsd le a WC-t 3-szor vagy 4-szer. Ez egyben az "Erőteljes mosás" és az "Öblítő" fokozat is, amiről azt találtam, hogy nagyon hatékonyak
   
   
   
   
   
6. Valakivel nyittasd ki a külső ajtót, és biztosítsd, hogy senki ne álljon a WC és a külső ajtó között.
7. Állj a WC mögé, olyan távol, ahogy csak tudsz, és gyorsan nyisd ki mind a két fedelet.
8. A most már tiszta macska kivágódik a WC-ből, kirohan, ahol is magától megszárad.
   
   
   
   

Érdemes belenézni:

Sokan vannak, akik városban élnek. Itt születtek, és jelenlegi ismereteik, terveik alapján itt is fognak meghalni. Igazi, természetben nevelkedett madárból csak kettőt ismer (fel): a galambot és a verebet (én pl. ilyen vagyok). Nem jut idő kimozdulni, kellene, de mindig elfelejtődik a madárles, az utánaolvasás.

Pedig madaraink sokan vannak. Többen, mint mi, emberek. Sokan idomítanak bizonyos fajtákat:

1. vadászatra pl. a sólymot,
2. az ösztönei miatt a postagalambot
3. rabságba születetteket (pl. papagájok)
4. állatkertbe születteket

Ez a gyűjtemény azoknak nyújt érdekes képi élményt, akik hozzám hasonlóan keveset tudnak a madarakról, és azok szépségéről.

Kellemes nézelődést!

Holdcsepp gyászjelentéséhez egy hangulatban illő fénykép a Szanalmas.hu-ról Tujm által beküldve:

De nem ám!!!

Az őzike

Ezek után nem is tudom, hogy megosszam-e veletek a két képet, amit szintén a fenti kultusz-oldalról töltöttem le. De hát kacsák vagyunk, nem!?

Bár megrögzött kacsás vagyok, nem tudtam ellenállni hogy meg ne mutassam őt:

Hóbagoly 
A kép a http://www.schefferj.ps.hu/Birds.htm oldalról származik

Amúgy a hétvége unalmas volt, péntektől kezve vasárnapig takarítottam. Eközben fel akartam rakni egy képet a falra, amit Ancsa rajzolt nekem ez alapján. Szépen, keretbe foglalva hevert az ágyon, a szögre, és kalapácsra, meg két dolgos kézre várván. A szög van vagy két milliméter átmérőjú óriás, de hajlik, mint az acél (az is), mert úgy nézem, betonba ütköztem. Támfalként beton egy téglaépítésű házban? Építészek, mondjatok valamit!!!!

Időközben értelmes párbeszéd alakult ki a Kedves és köztem a bagolyról:
 - Olyan furin hunyorog. mintha kötekedve nézne. :)
 - Me' nappal van, vazze. Majd éjjel nézd meg!
 - Éjjel már nem fog hunyorogni?
 - Akkor nem látod. Ő viszont úgy lát téged, mint te most őt.
 - Ő a webcam bagoly?
 - ...

Nem mellékesen SchF megint alkotott egy nekem címzett postot, köszönöm neki. Igaz, hogy ez még a múlt héten volt, de ami késik nem múlik. Odakint nőnek a Celsiusok, és vékonyodnak a ruharétegek, langy szellő borzolja álmos fejemet reggel. Bedugult a város, mert az Erzsébet-hídon 4 autó frontálisan köszönt be egymásnak. Ráadásul ez már a második ilyen súlyos baleset 10 napon belül (az Index szerint).

Aki nem szereti a mazsolát, annak üzenem, hogy találtam egy olyan helyet, ahol mazsolamentes túrós táskát lehet kapni. Szép nagy darab 155 Ft-ért. Reggelire ezt eszem már egy hónapja. Az Árpád-hídi aluljáróban a buszvégállomáshoz felvezető lépcső mellett található egy kis üzet, itt lehet mindenféle jóságokat kapni. Ide kell beállni.

Ma az ebédlőbe menet megint összetalálkoztam a kismadárral, akiről a minap írtam. Ismét ott volt, és almát evett, igaz, ez egy másik darab volt. Amikor megálltam megnézni, felemelte fejecskéjét, és csak a madarakra jellemző fej-fordulattal visszanézett:

 - Ki vagy? Ja, te? Téged ismerlek. Te voltál itt a múltkor, megnézetél, és mentél tovább, nem bántottál. De azért nem vagy a barátom, ha közelebb jössz, elrepülök. Nem félek, de tartok tőled. ... Nézd, itt az almám, én most ezt eszem. Jó itt nekem, itt a fészkem a fenyőben, az ágak közt nincs olyan hideg, nem fúj annyira a szél, és nem is látják mások. Talán a fiókáim is itt fognak kibújni a tojásból, jó kis bölcső lesz, ha majd a szél ringatja az ágakat. De most menj, még ennem kell egy kicsit...

Visszafele hoztam neki még egy egész almát, félbevágva számára. Gondolván, ha fiókákat akar, legyen mitől megerősödnie.