Kacsa Rulez!

Az úgy volt, hogy elmegyek sétálni egyet. Nem terveztem semmit, de tudtam, mit szeretnék megnézni. Például az úszkáló kacsákat a városligeti tavon, vagy a Vajdahunyad várat, látni a Hősök terét, sétálni az Andrássy-n… szóval csupa-csupa olyan dolgot, melyeket a turistáknak ajánl az összes, Budapesttel foglalkozó magazin és prospektus, s mégis, nekem, ki itt élek, határtalan örömet tudott okozni.

Hogy végül addig-addig sétálgattam fel s alá, hogy feljutottam a Várba, az csak annak köszönhető, hogy hétvége lévén nagyon ráértem. Igazából az egész történtnek csak egy momentuma ragadott meg annyira, hogy ismét leüljek ide, és meséljek róla; emellett a fél várost bejáró séta mellékkörülmény.

Kellemes vasárnapi délután van, amikor elindulok, és bár szentül elhatározom, hogy gyalog megyek, mégis csalok egy kicsit: nincs kedvem gyalog átkelni a felüljárón, így fogok egy villamost, mely a megfelelő megállóig eligazít. Innen már tényleg lábbuszozom.

A Széchenyi fürdőtől nem messze kis gyógyvizet köpő kút egy csöpp tavacska közepén, oldalában kis betonépület. A gyógyvizek hazájában természetes, hogy itt meg is vásárolható a víz, kannástul vagy anélkül. Bent eltéveszthetetlen kénes szagban olvasom, milyen panaszokra jó e víz. Néhány ember sorban áll, idősek, kevésbé öregek vegyesen, mindegyiküknél ásványvizes palack, s az egykedvű kiszolgáló hölgy egy közönséges konyhai csapból tölti a műanyagba a - minden bizonnyal  - gyógyító vizet.

Az Állatkerti sétányon folytatva sétámat érek el a pingpong-asztalokhoz. Három asztal, egyik sem üres, de nem fiatalok foglalják el, hanem egy nyugdíjas-egyletnek kinéző társaság. Két asztalnál párost játszanak, a harmadiknál egy-egy elleni játék zajlik. Kinézetre teljesen közönséges nyugdíjas emberek, az utcán, közértben találkozhatunk velük, talán el is mennénk mellettük. Nem, nem az öreg cekkeres nénik, reszketeg bácsik. Ezek a seniorok az őszülő házmester, a volt szaki a gyárból, a nyomdai munkásnő, bedolgozó a szövőgyárból… Ruházatuk alapján teljesen átlagos réteghez sorolnám őket, ami mégis különlegesség teszi őket számomra, az a technikai képzettség, fölény, mellyel e játékot játsszák. Némely labdamenet olyan gyors, hogy csak a szemem villanásával tudom követni, mert a nyakam belefájdulna. Egy-egy pörgetés, nyesés félelmetesen kanyarodik a levegőben, van, amit az ellen nem tud visszaadni, de ez a ritkább, s támadásként talán még jobban megnyesik, ütik a labdát, hogy övék legyen a menet. Vélem, talán ex-versenyzőket láthatok, vagy olyan egylet tagjait, melyek a ping-pongban vélik megtalálni nyugdíjas éveik értelmét.

Kép forrása

Mindkét asztalnál jókedv, s mozgalmasság. A harmadik asztalnál játszó két úr talán még ezen is túltesz: egyikük támad, szinte teljes erőből üti, pörgeti a kis plasztikot, a másik jó 4 méterre áll, és védekezik. Játékuk villámgyors, a védekező úr a nagy távolság ellenére is képes olyan ügyesen visszaütni a labdát a támadó télfelére, hogy nem egyszer ez által nyeri a menetet. Tenyeres, fonák váltogatja egymást, attól függően, hogy a másik térfélről hova érkezik a labda. S az egyszer csak elgurul, felém jön, s én önkéntelenül is nyúlok érte, a földről adom, dobom vissza „Védő úrnak”, aki furcsa mozdulatot tesz ütőjével, hogy elkapja. S most látom, jobb keze – talán születési rendellenesség miatt – kacska, emiatt bal kezében fogja ütőjét. Amikor a labdát akarta összeszedni, az ütő kezet cserélt, de hogy látja, oda fogom dobni neki, visszacserélte ütőjét, és a felé repülő labdát az ütővel kapja el. Ez a csere volt a furcsa mozdulat, amelyet észrevettem.

S egyúttal észreveszek még mást is: amellett a kitartás, akarat mellett, mellyel e káráztató tudását elérte testi fogyatékosságát leküzdve, én mindörökre labdaszedő maradok.

Kép forrása