Kacsa Rulez!

Két öregasszony. Ülnek, előttük virág. Mindkettő mögött eseménydús élet áll, a 70 év, melyet leéltek, minden volt, csak nem rövid és unalmas nem, eltekintve az utóbbi 1-2 évtől.

Egy évben születtek, 1940-ben, bár ők nem tudnak születési évük közös múltjáról. Pár hónapja ismét háború volt, a második világégés ideje jött el, s annak kitörése előtt volt mindkettőjük szüleinek lakodalma, s a nászéjszaka is, rá kilenc hónappal pedig a gyermekáldás. Sokadik gyerekek voltak a családban, s életük mostohán kezdődött a háborúban. Egyikük Szárszón, másikuk Tahiban született, iskoláik a népiskola, és középiskola. Pályájuk csúcsa titkárnői- illetve vegyész-aszisztens szakma volt, ezekből is mentek nyugdíjba, Annus néni azért, mert a cég fiatalított, Juli néni pedig azt vette észre, hogy a vállalat privatizálásából adódó munkafolyamat-átszervezés révén nincs más szükség rá, mint okleveles vegyész-aszisztensre.

Férje már csak Annusnak volt, Gáspár úr, így ismerték meósként a maróban. Kicsit mindig kilógott, ezért nem „elvtárs”, hanem különcsége miatt „úr” lett a beceneve, persze a párttitkár azért mindig Gáspár elvtársnak szólította. Most sepregetett, házmesterkedett a belső udvarral ellátott társasházban, melyben laktak. Annus néni pedig a kis virággal, melyet a kertből szakajtott volt, kiült azt árulni a Ferenciek terére, a metrófeljáróhoz. Gurigás kocsira ült rá, melyen a vödör, a vödörben a virágok.

Itt találkozott Juli nénivel, s hamar szóba elegyedtek, meghányták-vetették amúgy öregasszonyosan azt, amit minden öregasszony meghány-vet évszázadok óta, ha találkozik: a világ viselt dolgait. Közben a pesti nép kerülgette őket, néhányan vásároltak tőlük, leginkább randevúra siető, tesztoszterontelt serdülők, a virággal bizonyított lovagias gesztustól remélvén a lány figyelmét.

Este hatfelé két ember tűnt fel, kis széket hoztak, hangszertokot, s azt kicsomagolván játszani kezdtek. A fuvola és a bőgő hangjától teltebb lett az aluljáró, bár a pesti népet ez sem hatotta meg, őket is megkerülvén siettek tova. Nem úgy Annus és Juli néni, kiknek idejéből kitelt, s könnyes szemmel hallgatták a klasszikus zenét: fejük oldalra billent, ők maguk elé meredtek, s néha bólogatva hozzá, sóhajaik valahonnan emlékeik messzi múltjából szálltak: Istenem, édes istenem!