Kacsa Rulez!

Srácok. Hét és nyolc év közöttiek lehetnek, tízet számolok meg egy pillantással. Ki alulfejlett, ki már egy fejjel felénő a másiknak, tálán nem egy évfolyam, másodikos az elsősök közt? Kiáltoznak, futnak, elesnek, felkelnek, sárosak lesznek, bíztatják egymást. Rúgják a bőrt.

A régi idők játéka. Azé az időé, amikor még nem volt személyi számítógép, Nintendó, elektromos ezmegaz, tévé is alig, vagy sehogy. Még régebbre visszatekintve semmi sem volt, csak a bőr, a laszti a grundon. Végül is Puskásék is innen indultak.

És ezek a srácok játszanak. Kipirult arccal, lihegve, de a szabadságot élvező, valódi gyermeki örömmel, az első tavaszi napok egyikén ajándékban kapott szép időt kihasználva. És köszönhetően tanítójuknak, nevelőjüknek, aki labdát adott nekik.

Hátrébb tekintve még legalább nyolcvan gyermek zsibong, fiúk-lányok vegyesen. Kidobósoznak, ugróiskolát játszanak, futkároznak, élvezik a tanítás utáni, de napközi előtti rövid szabadságot. Ők iskolában vannak, az udvaron, fehér kerítéssel elválasztva tőlem, aki egy padon ülök, és belemerülök nézésükbe, az emlékeimbe, melyeknek egyenes ági megtestesítői ők – gyermekként én is ugyanígy, ugyanezekkel a mozdulatokkal, cselekkel, botlásokkal csetlettem a többiekkel, s bár több generáció választ el tőlük, egy pillanatra ugyanazok vagyunk.

Gyerekek.