Kacsa Rulez!

 
Faluvégen sompolyog a kutya, lompos farkát vonszolja maga után. Kint járt a határban, szag után ment, de a szag elillant, s ő tanácstalanul ballag visszafelé. Szaglálódik jobbra-balra, de csak a szokott falusi illatokat kapja fel orra, azok meg most nem érdeklik.

Szimat-szimatot követ, s egyszer csak idegen fuvallatra kapja fel buksi fejét. Hideg a levegő, mely röptette, de a messzi, távoli észak üzenetét hozta magával. Kutyánk emlékeimben fehér színű ez az illat, s hideg, de korántsem annyira fagyasztó gondolat társul hozzá.

„Este van, kiki nyúgalomba” - mondta, kinek nem csak minden szava, de ő maga is Arany, s a kicsi falu lassan elcsöndesedik. Kutyánk már vackában húzza meg magát, s betekeredve hál. Odakint a világ megcsendesedik, annyira, hogy arra fel kell ébredni. Sem egy madár, sem egy macska, sem egy bagoly nem hallatszik, igaz, ez utóbbit akkor sem hallaná, ha még az mozogna is, a „csendes halál”, mondják rá. Ébrenlétét morgással nyugtázza, s kikászálódik, hogy megnézze a kerítés mentét, ahol más kutyákkal szokott csaholópárbajokat vívni. Szaglása megint előbb figyelmezteti, mintsem szeme világa felfogná környezetét, s a hulló pelyhek szaga előbb tudatja vele, hogy eleredt a hó. Csendesen, de sűsűn hull, s amíg körbekutyagolja a kis kertet, addig szép fehér sörényt szed össze. Egy gyors rázás, fejebúbtól a farokvégig végigcsattogja magát, s bebújik a vacakba. Eleredt ez a fránya hó, gondolhatná, de egy kutya nem használ ilyen kifejezéseket, mint fránya, csak nyugtázza a tényt: megint megjött a tél.

Tavaly még kiskutya volt, s nagyokat csaholva ugrándozott a fehér dunyhában, s élvezte, hogy Nárci, a gazdasszony cirmosa undorodva nézi az ablakpárkányról, néha meg-megnyalva bundáját, ahogy Kormos a fehérségben hol elmerül, hol felbukkan. Azóta megnőtt, nagykutya lett, s most Nárci odabent alszik a meleg szobában, ő meg idekint a vackán. Számára ez éppoly természetes, mint hogy a gazda parancsol, és kész.

Reggel gyerekhangok ébresztették, s kioldalogva a szabad levegőre csupa sapka, sál, és kesztyű rohangált, akik valami kerek izével dobálóztak. Amott még nagyobb kerek izék kerültek egymásra, fekete pontok voltak rajta, piros hosszúkás valami állt ki a legfelsőből, s valami füles piros dolog takarta be. Nini, téli madárijesztő! – ismerte fel a kutya – csak egy kicsit dagadt! – vigyorgott kutyamód.

Az egész nap fehérségben telt, de a szagok másmilyenek voltak, és újra kellett tanulni a leckét, de ez a tél ABC-je volt, ahol is mindennek megvolt a maga jelentése, csak egy kicsit másképp, mint nyáron.

De estére kinyíltak a házak éji szemei, az ablakok sárga fénye hosszú íveket húznak a havon. Mögötte szorgoskodó asszonyokat látthatott Szél úr, ha arra járt, s ügyeskedő kislányokat, kik lisztet mértek, tojást vertek, pisze orrukon ott fehérlett segítőkészségük, kendőjük csomója röpködött utánuk. A belső szobában a férfi ült, a sámlin mellette két-három pöttöm lurkó, s botot, vonatot, vagy furulyát faragnak épp. Nagyapó a hintaszékben pihen, a tűz mellett leng szakálla, ősz szálai évtizedekre tekintenek vissza. Nagyanyó mesét olvas a bölcső mellett, királyfi lovagol az úton, végén sárkány várja fejei hullását (jaj neked, Süsü).

Kutyánk körbejár, nyomai visszamutatnak vackáig, épp szippant…. de feje megdermed, füle megmerevedik, s ezernyi szőre felállt: megint elfogja a szagot: szuka járt erre! A hó csak úgy porzott utána, ahogy a nyomra vetette magát, s ment, hogy a természet parancsának engedelmeskedve udavarolni kezdjen, s beteljesítse az élet örök körforgását.