Kacsa Rulez!

Zs-nak, vigaszul

Korunkban sokminden megesik, amelyet még a századfordulón (igen, azon az igazi, békebeli századfordulón, kb. 100 éve) el sem tudtak képzelni: repülők, a lovak helyett autók, a távíró helyett telefon, rádió, atom, internet.

Azokban az időkben viszont létezett egy dolog, amely előtt fejet kell hajtanunk, s ma, a XXI. században nem csak fiataljainknak, hanem idősebb korosztályunknak is rettenetes gondot okoz: ez pedig az udvariasság. Száz éve egyszerűen ez nem volt kérdéses. Ma meg….!? (legyintés)

Azt már megszoktuk, hogy nem állnak fel az épp ezért suhancoknak titulált tizen-huszon-harmincévesek az időseknek a buszon, metrón, villamosszékben, s szépen, lassan elmegyünk e jelenség mellett, mint úthenger a sz.ró kutya mellett, kihez gazdája műanyaggal borított kézzel hajol le, hogy aztán az ominózus termékeket undorodva messzire hajítsa, lehetőleg a szomszéd telekre, mert a szomszéd fűje mindig fekább.

A cég, hol dolgozom, konkrétan megköveteli az udvariasságot, ennek hiányában kevesebb fizetést kapok. Talán épp ezért kifejlődött bennem egy olyan elvárás másokkal szemben, amely számomra alapvető, viszont úgy nézem, hogy volna még mit tanulniuk egyeseknek. Tagja vagyok több levelezőlistának, ahol a testbeszéd sokatmondó jelrendszere nélkül kell úgy véleményt formálni, hogy az érhető legyen, egyértelmű, ugyanakkor bizonyos kommunikációs keretek közé legyen szorítva, s a taglejtésekkel, mozdulatokkal kiegészített verbális magyarázat helyett csupán a gondosan megválogatott, írt szavaimmal legyek képes közölni valamit úgy, hogy az ne sértsen senkit. Évek teltek el, míg ez a levelezős társaság odáig fejlődött kulturalitás szintjén, hogy véleményüket, eszmecseréiket nem „anyázás” kíséri, hanem észérvek - ellenérvek jól összegyűjtött csokra (bár, igaz, ami igaz, sajnos itt is vannak kivételek).

De mi van az élő beszéddel? Egy problémára kétfajta módon kereshetünk verbálisan kiutat:

1. Ne haragudjon, de megkérhetném, hogy …, mert itt én ….., és nem …...! Köszönöm!
2. KI ENGEDTE MEG…!? Hogy merted…!? Most azonnal…!? MEGÉRTETTED!!??

Tudom, a két példa eléggé sarkalatos. Vagy nem!? Aki ismer engem, tudja, hogy szókimondó vagyok, néha elég sarkalatosan ítélek, s véleményemet nem mindig a legfinomabban szoktam elővezetni, s azt megmondani valakinek. Viszont úgy gondolom, hogy először (s főleg egy idegennel szemben) nem ugrunk fejtestül a kútba, s én is visszafogom magam azon első kör erejéig, ahol szépen, finoman kérek. Ha abból nem ért, vagy fölényeskedik, még mindig ott a második verzió.

Közelmúlt-béli események ihelették ezen írásom, melyben a fenti példák másodiként leírt sora hangzott el, férfitől nő felé irányulva (nem, nem tőlem) minimális tiszteletet sem tanúsítva, fölényes, oktalan, háztáji stílusban, csak az önnön egóba vetett, az Én vagyok itt az úr, a kínkeservit neki! gőgjéről tanúskodva.

Egy ilyenfajta kirohanás egy ismeretségi körön belül borzasztó, mégha a két fél nem is ismeri egymást, csak a harmadik, a szemtanú őket külön-külön. Utólag hiába próbáljuk tisztázni a helyzetet szemtől szemben, azt hiszem, feneketlen kútba tekint az, ki a „Nem vagyok hajlandó változtatni ezen” frázist kapja arcba válaszul. Ennek sem megoldását, sem feloldását nem találjuk magunkban, úgy vélem.

Jómagam ezzel is több tapasztalatot szereztem, s ezzel is tanultam, s tudom, hogy milyenné nem akarok válni. Most láthattam kívülről, hogy az általam eddig viccesnek, komolytalannak, súlytalannak ítélt odamondogatások hová tudnak elfajulni, ha az ember nem is próbálja kordában tartani azokat.

Én nem ezt az utat keresem.