Kacsa Rulez!

 Estefele jár az idő. Az őszi levegő kesernyés illata szétárad bennem, s én boldogan szívom magamba ezt a kellemes, természet-adta illatot. Sétálok Angyalföld kis utcájában a Nyírő Gyula kórház megett, s mellettem üget egy kutya, melyet póráz köt hozzám. Kisegítésként van velem, illetve én segítem ki feladataiban elúszott gazdáját. A kutya sétál, én szépen battyogok. Más feladatom nincs, mint figyelni, nehogy felzabáljon bármit is. Jutalma rossz figyelőkém esetén egy tasli, amíg meg nem tanulja, hogy mi a dörgés. Persze,igazából tudja ezt őkelme, szembogara fehérbe átúszva sunyi kutyatekintettel figyel rám néha, ha látja, hogy én is figyelem őt.

 Régi emlékként Szofi kutyám jut eszembe, ki egy kis tacskó volt, életem első felének második részét töltötte ki (gyk.: 13-19 éves koromig volt velem. :) ). A vele való séták emléke úszott most képzeletem kimeríthetetlen ócánján felém, s agyam boldogsághormont termelve veszi ki részét a munkából. Szofi buta kutya volt, és agresszív, mint a kotorék-ebek általában. Szétmarcangolt volna minden más állatot, aki gyengébb volt nála, s nagyon nehezen volt tanítható. Ráadásul kékvérű volt, szép kutyabőrrel (ez most olyan kannibálul hangzik: kutyának a rokonságát egy lenyúzott (kibelezett, stb...) fajtatársuk bőrére karcolja fel az ismeretlen krónikás - képzeljük el mindezt emberben.. brrr!!!) megtoldva. Nem tudom, hogy a kék vér vagy a tacskómentalitás, vagy az borította ki nála a bilit, hogy nem pároztattuk (azt hiszem, az senkinek, állatnak - embernek nem árt, életébel legalább egyszer), mindenesetre egy kicsit bolond volt. Azért imádnivaló.

 Otthon nagyon jókat játszottunk, emlékszem, ahogy kikapart négy kis tappancsa a parkettán, hogy a 3 szobát keresztülszelve teljes sebességgel rohanjon konvektortól konvektorik, ütközésig, ahogy kell. Nagyon nem törődött a fájdalommal. Emlékeim közt van az a műsor is, hogy a szappannal volt viszonban: ahogy megkapta, morogva kaparta, bökdöste a nózijával, marcangolta, de ez más marcagolás volt, ez játék, szeretet, igyekezet - nem tudom, hogy mit képzelt, társított a szappan helyébe.

 További emlékek az esti nagy sétálások, másfél-két órát is elsétálgattunk. Bejáruk "Tolnát-Baranyát", én közben énekelgettem magamnak, gyerek-fejhangon, most csodálkozom, hogy még élek, és nem vágtak hozzám zsírosbödönt, vasalódeszkát, szennyestartót, tudniillik a séták legtöbbje az emeletes házak közti kis szűk utcákban történtek, a nyitott ablakok alatt.

 A Sétálóutcában (a "kossutiban", ahogy hívtuk) felállított színpadon feküdt egy nagyobb farkaskuya (vagy német juhász, a fene sem tudja). Én kutyasétáltatás ürügyén kimentem az ottani haverokhoz. A kutyán persze nem volt póráz, mert akkor már azért jól nevelt kutya volt a körülményekhez képest. Hallgatott mindenre, amit képes volt megtanulni. Jól elvoltam a többiekkel, de fél szemem Szofin volt. Egyszer csak éktelen nagy csaholás, s én (s mindenki) a következőt jelenetnek lehetett(em)ünk tanúi: a nagy kutya galoppozva rohan valahova, néha hátranézve, s eszküszöm, pofája szélé vigyor ült. Mögötte az én drágalátos tacsim robog, füle lobog, farka repül, tömpe lábai csak úgy verik az aszfaltot, s csahol, csahol, üldözi a nagy kutyát teljes sebességgel, és minden agresszióval, kis lelke teljes dühét beleadja ebbe a hatalmas vágtában. Aki látja, nem hiszi, de miután látja, hinnie kell: a kis kutya üldözi a nagyot.

Ez a Dávid és Góliát harcára köszönő kis jelenet fémjelzi leginkább az ex-kutyám: sosem lehetett eldönteni egy-egy tetténél, hogy vakmerően bátor vagy teljesen idióta. Az tény, hogy kis mérete miatt vicces megmozdulásai voltak, de akkor, azokból az években megtanultam: felelősséget vállalni valakiért, vagy pedig csak tartani, hogy legyen, teljesen más dolog.