Kacsa Rulez!

 A krémszerű súrolószer gyorsan oldotta fel a koszt, mely a kádban rejlett. Szemem nem látta, de azért érezhető volt, hogy ott van, mert a kosz mindenütt ott van, főként egy ilyen szeles, száraz hét után. A kád mosolygott, s csillogása szemek csillogásával vetekedett.
 - Menj arréb, te csibe! – korholom a kád szélére méltánytalanul száműzött stand-jellegű gumikacsát, melyet 2006-os herrängi túránk alkalmával Németországból hoztam magammal. Egy ideig az előszobai tükör alatt felvigyázott, de a sorozatos átlépésekből és kerülésekből megelégelvén egy takarítás alkalmával nem mászott vissza a helyére, és ott ágyazott meg magának a kád csappal ellentétes végiben, a mosógép csövével határolva.

 Most lecsibézve hever a csöppnyi fürdő másik részén, míg alóla is kivakarom a retket. Szerencsére ezt csak a szöveg követeli meg, hiszen a kacsám tiszta állat, nem szarja össze magát unos-untalan. Duzzog őkelme, csőre sem az irigységtől sárgállik, hanem a morcos lámpafénytől. Jól van kacsa, ne morogj, s vízzel permetezem csüggedt képét. Testéről megannyi vízcseppbe burkolván hull alá bánata, s mossa tisztára viszonyunkat.

 Az odakint sötétjében párálló fülledtség idebent szauna-állagú cseppekké válva gyöngyözik homlokomon, s e gyöngyök szorgosan távolodnak tőlem, keletkezésüktől megdöbbenvén magamra hagynak, megválván természetes táptalajuktól a kietlen parkettára hullva elillannak belekeveredve a nyáresti levegőbe. Ebben a fülledt légben aszalódva érzékelem, fényes-fehér villám hasít át az égbolton, pallosával kettévágva a feketeség által létrehozott nihilt. Az elsőt követi a második, s a végén számolatlanul játszanak az égbolt redőivel. Közben hangjuk is közelít, 20 Celsius fokon kb. 340 méter per secundum, ha jól emlékszem, kiszámolhatnám, ha akarnám, hol a vihar, de akarja, kinek két anyja van, s mivel nekem már egy sincs, nem számolok. A könnyű nyáresti zápor mintegy orgazmusként hat a városra, hűti, frissíti, feléleszti, s a megkönnyebbülés zihált sóhaja elszalad a tetők fölött. Imádom a nyári eső illatát, ablakom nyitva hever, tárt ölét mutatja a kintnek, hogy a bentet kényeztesse. Lámpám fényére megannyi repülő száguld befele, zúdulnak az eső elől a fényre, megtámadván a búrát, s ha nem borzasztana a hasonlat, most egy második WTC-t kiáltanék, de egyrészt ártatlanok vérében nem óhajtok fürdeni, másrészt biztosra veszem, hacsak nem egy vagonnyi szarvasbogár leselkedik odakint, akkor fényforrásom nem fog semmilyen keretek közt sem lehullani halódó üvegtörmelék képében.

 Költői kérés következik: ha a holtakat tiszteljük, tisztelnünk kell-e minden elhunytat?

 Elmém szakadatlanul halódik az ötlettelenség, és az ihletetlenség mocsarában, vissza-visszahúzatván a rátapadó mocsok által, s nem képes kilépni ebből a fojtogató mederből. Pedig sziporkázására szükség volna, fel kellene dolgoznom pár dolgot, melyek jórészt lelki eredetűek, s kezdetük nem a közelmúlt tragédiájában keresendők.

 Az élet – bármilyen változás is áll be – halad a maga útján. Fogantatás, születés, élet, elmúlás – ezek együtt járnak, s nincs kivétel, nincs kilépés. A különbség az egyénre jellemző, nem az egészre. Raja múlik, miként éli le röpke pályafutását e halandó világban. S ez a világ tágas, elfér benne minden mocsok, s mellette minden jó is. Yin és Yang, az örökös egység. Ahol a mocsok megjelenik, ott a tisztaság is felbukkan.

 Levelek. Kalligrafikus kézírással, szépen, sorvezető nélkül, piszkozatpapírra, noteszlapra, mikor mi volt otthon. A kommunikáció egyoldalú formája, közlések úgymond. Finom korholás, majd egyre súlyosabb sorok, egy megalázott, semmibe vett férfitól, kinek lelke, életkedve törhetetlen volt, s mégis sikerült megroppantani őt súlyos egyéniségében, s e levelek ennek tanúbizonyságai. Eleinte kérlel, könyörög, észérveket hoz fel, sorai egy szerelemes sorai, de méltóságában már kezdi kikezdeni az örökös küzdelem a lételemekért, melyet nemcsak munkájában, de már otthon nem lelt meg. Végül szíve szakadt küzdelmében, árván hagyott hármat, kik most újra meglelték egymást negyedszázad forgatagának, változásának, viszontagságának elmúltával.

 Sorsunk magunk választjuk, hogy éljük azt, rajtunk múlik. A kacsa elköltözött a kád mellé, mert ott van a víz, mely boldogságra készteti, hiszen a poros előszobában ugyan milyen jövő várna reá? A gyermek elköltözött otthonról, hol csak meg nem értésre, és a férfi által egyszer már kipróbált és elvesztett, kilátástalan harcra volt késztetve, melyben a harcoló felek nem tartoztak azonos súlycsoportba. A súlycsoportok neve a gyermeki kötelesség, és az önző szülői hatalom voltak. Amikor a batyu elkészült a nagy útra, bőven volt benne „tisztesség”, „rendszeretet”, „lelkiismeret”, „kötelességtudat”, s mindezt hálával köszöni. Ugyanakkor nem maradt otthon az „önzés”, a „rejtőzködés”, a „bezárkózás”, az „egyedüllétre való igény”, a „távolságtartás”, a „felszínesség”, az „érzelmek elrejtése",  és a "pókerarc mindenütt!” sem. Önvédelmi reflexek, melyek segítették az otthont túlélni a megmaradt csonka családban. Nem, persze, hogy nem volt olyan szörnyű, mint Ruandában lett volna, a fiú tudta, tudja ezt. Mégis, életének jelenleg folyását, tetteit nagymértékben meghatározták a batyuban lévő tulajdonságok.

 Hogy mindezt megértse, a fiú ír. Két óra az élet, a számítógép akkumulátora ennyire van limitálva, könnyebb lenne a töltővel, de – mivel a „csökönyösséget” is felfedezte az útravalóban, nem és nem dugja be. Önmagát emészti, de talán gyógyítja is, ha lenyúl mélyre, és megpróbál tisztában lenni az okokkal. Ok és okozat. Harmónia.

 Ennyi lenne csak az élet…?