Kacsa Rulez!

Az ég szürkült odakint, lassan esteledett. A kisegér riadtan futott be a biztonságot jelentő lyukba, nyomában hideg fuvallat suhant, de most, hogy beért a menedékbe, megnyugodott kicsi szíve. Bár az előbb még minden olyan rémes és ilyesztő volt, most már otthon volt, a jó melegben, boldog szuszogással szimatoltatván körül a másik által. Kis lábak kaparászása mesélt füleinek, orrát a kicsik édes szaga ütötte meg. Odakint mintha macska kóricált volna, a majdnem teljesen lehullott bokor alól az előbb legalábbis még úgy tűnt. Akkor úgy értezte, a hideg ellenére is melege van, ereiben a cukor egy pillanat alatt szétáramlott, bár ő erről mit sem tudott, csak egy lökést érzett belül, s szedte kis lábait, surrant tova a biztosnágot jelentő rés felé.

Másnap reggel nyoma sem volt az előző esti nyomasztó hangulatnak. Odafentről hangok hallatszódtak: ének, tompa susogás, nyikorgás. A gazdasszony a tornácot seperte, s bár a hangok nem a megszokottak voltak, de az mégis ismerősen tompa volt.

 - Mikor is? - tűnődött, bár a tűnödés egy egértől elég furcsa tulajodonság, annyi bizonyos, hogy egerünk tisztában volt vele: hallotta már. Kidugta fejét a nyíláson, hogy beleszagoljon a levegőbe, de valami furcsa fehérség állta útját. Hideg, de érdekes módon nem kellemetlenül. Karmai és orra segítségével ösztönösen felfele törekedett, s végül sikeresen felküzdötte magát. Szikrázó napfény vetítette Egérke árnyékát a szűz hóra, s orra megtelt a téli világ havas illatával. Az első hó elég későn érkezett, de még az embergyerekeknek is a térdéig ért. Boldog hujjogással vetették bele magukat a hóember építésébe, fejére vasfazék, szemébe szén, orrára pedog valódi sárgarépa került.

 - Répa! - villant át Kisegér agyán az ismerős érzés, melynek központja a gyomor volt, mert nevén nevezni nem tudta, de abban bizonyos volt, hogy jóllakhatna vele a család. Kis mancsai máris lökték volna előre, de a gyerekek hancúrozása óvatos távolságtartásra ösztönözte, így egyelőre tanácstalanul futott pár kört, szimatolva, fel s alá. Rohant ide, rohant oda, de azt már megtanulta, érdemes várni, mert mindenütt ott lehet a veszély. Erre a gondolatra riadtan nézett körül, mert a veszélyt mostanság elsősorban a macska jelentette, de látott már baglyot is, mely a Néma Halál biztonságával vittel el cincogó társait. Csak egyet fogott rajtuk, s ők már emelkedtek, az erős karmok szorításában szinte megdermedve félelemtől, fájdalomtól, az erőtől, mely szinte kettéroppantott őket. Ilyenkor a bagoly néma elégedettséggel repült tova, s nemsokára gyomrában volt az új fűtőanyag (mely nem sokkal előtte még egy egér volt), hogy megújúlt erővel keressen még táplálékot.

Most a bagolytól nem kellett tartania, hiszen az éjjeli vadász, de a macska valós veszélyt jelenthetet. Szerencsére ösztönei nem jeleztek veszélyt, bár az óvatosság sosem árt.

Amott az  egyik kétlábú egy bokrot cipelt magával, nem is bokrot, inkább egy kis fát. Csúcsa és felső harmada a havat söpörte, s levelei közül egy-kéttő ott marad a havon. A gyanta szagát messze sodorta a szellő, érzékeny orra informálta az apróságokról is, hogy egy-két tűszerű levél is ott marad a havon, sőt, talált egy kicsiny kis tobozt is

 - Jó lesz a kicsiknek - s már cipelte is magával gyorsan, vissza a lyukba.

 - Nagyapa, nézd! Ott egy egér! Fogjuk meeeeg! - a nyavajgós hang az erdészék unokájától jött, aki a fenti házban tölötte a téli szünetet - Kell nekem egy kisegér, otthon a kalickába! - s e reményteli hang ábrádokról szólt, melyekben az irigy osztálytársak körében büszkén mesél:

 - ... És nagyapámmal egeret is fogtunk, és most otthon van, és van saját ketrece is...!

Az öreg nyugodt hangon magyarázott:

 -   Unokám, kicsi kincsem, nem lenne semmiképpen sem jó az, ha a kisegeret hazavinnéd. Nézd meg, itt rohangál, élelmet keres, ottnona az egész mező, a ház, a kert, lakása a pince, egy egész nagy világ. Te hazaviszed, kap egy szűk ketrecet, ott nincs élettere, enni azt eszi, amit te adsz neki, inni meg akkor, ha éppen adsz neki. Emlékszel, amikor eltörted a pajtásod kisautóját, csak egy délután nem mehettél ki a szobából büntetésből, mégis, úgy sírtál, mintha apád elnadrágolt volna, pedig ahhoz túlzottan szeret. Hát most képzeld el, hogy sír majd a kisegér, ha te beteszed egy ketrecbe, hogy kétségbe lesz esve, azt sem tudja hol van, hogy került oda, mi lesz a családjával. Ej-ej, kisunokám, nincs ez átgondolva! - így beszélt bölcs szóval az öreg erdész,  kézenfogva a fiúcskát, aki néma figyelmességgel hallgatta az öreget, gyerekes nyavajgásával felhagyván. Megértett valamit, talán átsuhant rajta a magányosság és elveszettség tragédiája, mely nagyapja nélkül csupán múló szeszélye folytán várna erre a kisegérre .

S este, amikor a hold teljes tányérjával elfoglalta helyét a fenyőerdő felett, s fényét a hó pazarlóan megsokszorozta, kinyílt az erdészház ajtaja, s két ember lépett ki a Karácsonyi szoba meghitt melegéből. Az egyiken nagy, a másikon egy kisebb kucsma, amolyan gyerek-féle. Léptük tompán visszhangozta a lesöpört tornác, majd ropogva nyelte a fehérség egészen az egér-vájta lyukig. A kis kezekből sajt, alma, faggyú került a hóra, a zsebekből dió, az öreg szeméből pedig egy könnycsepp, de ezt nem látta senki, csak a mélységes türelem és jóság kis angyala.

Másnap reggel a Kisegér ismét kidugta az orrát, megszagolgatván az időt, de nem jutott tovább az első szippantásnál, mert a nózijába száguldó, gyomrot kordító illatorgia szinte kitépte a lyulból. Nem tudta, hogy került oda mindaz, amit látott, érzett (és inkább ennek hitt), nem tudta, mi az a Karácsony, de érezte: most így minden jól van. A túlélés biztos mámorában futotta körbe a "zsákmányt", s kezdte bevonszolni magával otthonába.

Ezalatt a szobában a kisfiú vonatával zakatolt, s néha felmosolygott a fenyőfára, mert megtanulta: lemondani valamiről nem feltétlen veszteség.