Kacsa Rulez!

Öregek. Ülnek egymás mellett a villamoson, zötyögnek a hajnali forgalomban. A néni előtt egy kosár virág, arcán a világ összes ránca. Szinte kétségbeesetten néz maga elé, a folyton aggódók tekintetével, mi lesz a virággal, el tudom-e adni, édes Istenkém? Sokszor láttam ilyen arcot, megérhette a két világháború közötti békeidőket, talán még gyerekként, majd az azt követő 6 éves őrjöngést, s talán ő is súlyos adókkal fizetett a világ akkor „divatos” elmebetegségéért, az egymást legyilkolás értelmetlen, őrjöngő versengésében. Az egész 80 éve küzdelem, aggodalom. Átélt háborút, forradalmat, diktatúrát, békét. Küzdött az életben maradásért, a szeretteiért, egy szelet kenyérért, sorban állt a jegyrendszer kíméletlen időszakában, egy nem embernek való világban. Most már csak a virágért aggódik, s az unokákra gondol, miből lesz nekik kisautó, vonat, Mici-baba? Vagy Play-station, videó, netán Barbie-baba? Szegény, nem érti ezt a világot sem. Anno az elvet nem értette, de követte, mert ezt kellett, ma a szavakat nem érti, a technikát, a csillogó-villogó kivagyiságot, a pár perces sztárokat, akik egy hónapban többet keresnek, mint amennyit ő egy egész életében magáénak tudhatott. Neki a való világ a csokor virág, a kis kert, ahonnan a reggel leszakajtott őket, a piac, ahova naponta elsétál, és eladja őket, közben egy kis trécselés Teri nénivel, a jó bableves, jó tejfölösen, székelykáposzta, szintén tejföllel, a doktor, aki óva inti mindentől, aggódva öreg szervezetéért, s a mindennapi kuporgatás, hogy holnap is jusson kenyérre. Ezek élnek öreg képzeletében, s töltik be a mindennapjait, s amely miatt aggodalom fátyolozza tekintetét.

A bácsi mellén összefont karokkal ül, tekintete makacs, konok. Mint egy vén, megkeményedett, keserű napszámos, akit szintén nem kímélt az élet. Dacosan néz szembe a mindennapokkal, sokat már nem vár a világtól, de a méltósága még mindig a régi. Sokan lenézik ráncaira, ősz hajára tekintve, de ezekkel nem törődik. Megélte ő is a világháborút, harcolt a fronton, kétszer sebesült, és sokakkal ellentétben mégis hazatért. Kint volt az utcán, amikor kellett, lyukas zászló mellett dobálta macskakővel az ellent. Mérnök eredetileg, mégpedig építő, épített ő már sokmindent, de mégis sajnálja a jó követ, hiszen azt cipővel kell koptatni, nem pedig golyóval forgácsolni. A börtönkoszt fertelmes volt, de szerencséjére a fejét csak kevésbé verték, így félig meg tudta rágni a nem túl gyakori, keményebb falatokat. Szabadulása után szakmunkásnak sem kellett senkinek, diplomája ellenére betanított munkásként foglalkoztatták, hordta a rekeszeket az egyik sarokból a másikba, értelmetlen, buta agyak által kreált "okosságokat" próbált megoldani, és ha teljesítette a lehetetlen, onnantól kezdve megkövetelték tőle. Próbált üzletelni kamionosokkal, járt meccsekre, drukkolt Puskáséknak, s várta őket a vasútállomáson a tömeggel együtt, amikor Olimpiai bajnokságot nyertek. Lassan fel-dolgozta magát, már elismerték munkáját, de még mindig gyanús elem volt börtönviselt múltja miatt, s nehezen bár, de boldogult. A vasfüggöny lehullott, s először hallott olyanról, hogy demokrácia, pedig legutoljára régi tanulmányaiban olvasta ezt a szót Athén kapcsán. Az unokák felnőttek, segített nekik a matematikában, fizikában, de azokat jobban érdekelte az új ruha, a márkás cipő, és rohantak ki aput, anyut nyúzni, mikor mennének már a plázába. Öreg, hajdan erős csontjai már megkoptak, megviselte a börtön, a kemény munka, de azért jól tartja magát. S ha ránéz valakire, az átkínlódott évek tükröződnek vissza áttetsző szemében.

Ülnek egymás mellett, én nézem alakjukat, s visz minket a villamos. Én leszállok, ők maradnak, s ahogy az Élet ragadta el tőlük értékes éveiket, úgy ragadja őket tova a sárga gépszörny az ismeretlen jövőbe.