Kacsa Rulez!

A kis hangya boldog volt. Véget ért gyötrődése, a hangyatanács által kiutalt lakás kényelmes volt, és végre övé volt Hannuska szerelme is. Hannuska eddig párjával, Hangyörggyel élt együtt, de őt más munkára vezényelte a Királynő, és a távolság csak megnövelte azokat a gondokat, melyek eddigi kapcsolatukat jellemezték, és gátat emeltek a továbblépésnek.

Most viszont Hangyárfással együtt ott álltak a virág előtt, és nézték. Gyönyörködtek benne, hisz itt fognak lakni, ide fognak hazatérni, ez lesz a családi fészek.

- Hannuska édes, menj le egy kis nektárért, illetve kellene valamilyen bölcső is a petéknek! - szólt Hangyárfás - én addig berendezem a lakot!

Hannus boldogan indult neki, már érezte az eljövendő életet magában.
- Szép peték lesznek - gondolta - majd csináltatok nekik egy kis szirmot, ahol játszhatnak, és megtanulhatják, hogyan kell szolgálni a Királynőt. A vacsorázó pedig ott lesz, a jobb oldali porzó alatt - döntött véglegesen, és szaporábban szedte lábait.

Ezalatt Hangyárfás keményen dolgozott a kényelmes otthon érdekében. Munkája eredményeként egyre-másra kezdtek alakot ölteni a megbeszélt tervek. Alvóhely, etető, hangya-tisztogató... szép formás virág lett. Otthonos.

 .....

Sötét este van, a levegő kellemes, illatos, hisz fent vannak a hegyen, ott, ahol a friss levegő, szél eléri a várost, hogy átfújjon rajta, s annak koszával, piszkával telítve távozzon. Ez a szél soha nem lesz már többé olyan tiszta, mint ahogy ahogy jött, a város mindenütt nyomát hagyja rajta, még az átfújó szellő is telítődik a korommal, szmoggal. De itt még tiszta a levegő, és szélcsend van, nyárvégi este, s a séta most jól esik. Megnézik a régi házat, megcsodálják a fenyőket, a játszóteret, majd kisétálnak az emlékek borongós, keserédes világából a lámpafénybe. Az út két oldalán házak állnak, kerttel, néhány bokor nyúlik túl a kerítéseken. A virág kelleti magát, a nemsokára velük vándorol, s csodálkozva érzi szárán az ismeretlen kéz érintését, mely tartja, nem titkolt büszkeséggel maga előtt hordozván őt.

......

Metró. Zakatol, hangos, és fényes. Az ölükben a virág, nézik közösen, beszélgetésük egymásnak szól. Egyszer csak feltűnik egy kis hangya, ahogy ide-oda mászkál a virágon. Egyik sziromból ki, a másikba be, száron fel, és száron le. Eleinte még viszonylag nyugodt. Szagláldóik, keres, tanácstalanul forgatja csápjait. Nem találja Hannuskát, bárhogy is keresi. A kétségbeesés lassan teljesen elúrhodik Hangyárfáson, már látni, hogy rohan, apró lábai dobognak a virágszáron. El-eltűnik egy-egy percre, majd ismét előről kezdi kétségbeesett futását. Az élete - úgy érzi - kisiklott. Valami ismeretlen közegben van, túl nagy a zaj, hirtelen váltakoznak a fények, és nem érti a helyzetet.

- Nem hagyhatlak el, nem, MOST NEM!!! - sikoltja hangyanyelven, amelyet (talán halk, tagolatlan szói, és a zakatoló szerelvény miatt) nincs ember, aki megértsen - Hiszen itt van minden, megadatott minden, és most elvész minden!? Hová lettem most!? Hol van az illatos levegő, hol van a béke, hogy tört be a világ romlása, hát már hozzám is!?

Utazása a város belsejében ér véget, árván, szormorúan. Egy fújás - és a hangya a betonon landol, ahol iszkolva menekül az emberi mindenhatóság elől. De az ember nem tudja, hogy van egy nála is hatalmasabb mindenhatóság, amely egyszer majd úgy bánik vele, mint ő a hangyával, úgy fújja le a bolygóról, mint ő a hangyát a növényről, ezt pedig úgy hívják: a teremtő és pusztító Természet.