Kacsa Rulez!

Éjjel van. A betonról átlépnek a füves ösvényre, s egyúttal távolodnak ettől a szürke sávtól, melyen gépszörnyetegek rohangálnak ész nélkül, a bennük ülő akarata szerint. Az éjszaka is forgalmas főút hangjai elhalkulnak mögöttük, s a feketeség egyre inkább körülöleli őket, a bár szemük még nem szokott hozzá eléggé, de a környezet derengése jelzi, messze van még a vaksötét. A lépcső körvonalai is éppen sejthetőek, egy óva nyújtott kar segít, s együtt óvatoskodnak le a pár kockán. A kis domboldal is elfut a lábuk alatt, s szinte egyszerre érnek a mélyedésbe. Balra tőlük kerítés, vastag, erős csőacélból épült, szerencsére alacsony. Jobban illik rá a korlát kifejezés, nevezzük ezentúl talán így. A korláton túl a nádas magasra nőtt, vágni kellene már, de lehet, nincs itt az ideje. Egy csobbanás jelzi a víz közelségét, s jelez még valamit: az élet nem állt meg mindenhol az éjszaka eljövetelével. Talán béka ugrott, talán egy kis halacska csapott egyet a farkával. A korláton túl vékony a palló, ingatag. Egyöntetű döntés, hogy átmásznak. A egyik ugrik, a másik egy vascsőnyi hiányt használ ki, s bújik átal. A stég végén padocska, pecások helye az. Az önkormányzat számukra telepített halakat a tóba, s adott engedélyt a horgászatra. Nem is szabadna most itt lenni, de hát a táblát, mely tiltott, régen ellopták. A pad nedves egy kicsit, talán harmat? Mindenesetre egy póló kerül a fázós fenekek alá.

A kilátás pazar. A tó szinte mozdulatlan, a túlparton álló vendéglő díszlámpái óvatosan ringva tükröződnek vissza, talán félve, hogy megzavarják a zavartalan mozdulatlanságot. A víz csendben bújik medrében, s közben az az ideálisnak kijelentett csendélet-szerű kép jut az ember eszébe, melyet rajzfilmeken vagy festményeken látni, amikor az alkotó(k) valami nagyon szép, és nagyon pazar, szinte tündéi tavi-tájak kívántak elénk tárni, annak békességében, csendjében. Ugyanaz a víz, ugyanaz a fény, csak ott hold úszkál a vízen, itt pedig a lámpa fénye. A békesség közös, a vágy itt maradni talán közös, a látvány megnyugtat, elgondolkodtat, s eszében sincs ilyenkor az embernek aludni. A szellő egy kicsit fodrozza a vizet, s hideg libabőrt rajzol a karokra, mire fázós borzongás a válasz.

- Ideje menni…

A palló még egyszer megbillen alattuk, talán búcsúzik csendes látogatóitól. A korlát érintése ismerősen vastag, a távolodtukban még egyszer végigtekintek a tavon, hogy aztán a város sötéten is világos éjszakája magába nyelje nyurga alakjukat.