Kacsa Rulez!

Éjfél van, nem tudok aludni. Odakint óriási pelyhekben esik a hó, és a gyönyörűségeben csodálatos esemény itt él bennem, elevenen éget. Eszembe jut a Karácsony, amit kineveztek a szeretet ünnepének, erről eszembe jut Kedvesem, aki hulla fáradtan esik haza kis otthonába, szerető szülei közé. Eszembe jut, amiket olvastam, az összes olyan idea, amelyben a nagypelyhű havazás csak kandalló, lobogó tűz, és békebeli szeretet mellett lehetséges.

Vergödöm ágyamban, s a valóság most oly messze van tőlem, mint ide az égbolt, melyből Holle anyó rázza fehér dunyháját. Kábán érzem, hogy belül egymásnak feszül két érzés: szeretet és hiány. Lehet játszani a szavakkal, rakosgatni őket, kötőszókat kivenni, de a szavak csak szavak maradnak, míg az érzéseket át szokás élnem.

Esik a hó. Szakadatlan ontja a városra a szüzi színét, hogy aztán az ember mocskossága és az idő múlása sárba tiporja liliomságát.

Esik a hó. Nincs ez jól. A hóesést kettesben jó nézni, melegben, összebújva. Úgy néz ki, rám is hat a világ kommerszsége, belém plántálták, ez csak így jó. De mit tegyek? Szerelmes vagyok. És akit szeretek, nincs itt velem, hogy együtt gyönyörködjünk a havazásban, lelkünk egy kissé megpihenjen egy újabb örült hét után. Hát csoda, hogy álmodozom!?