Kacsa Rulez!

2010-1983⁺=57

Az úgy volt, hogy reggel kezdtem a temetőben, hol virágok kerültek az elhunytak sírjára. Nagyon sáros és mocskos idő volt, pedig az ősz vége felé kifejezetten szeretek itt járni, ahol a fák kesernyes illata vegyül a szélbe, s fúj át az élőkön. De most, a tél közepén  tesómmal együtt remegtünk az jéghideg esőben.

Tavalyelőtt hó volt, s éppúgy hideg, mint a veszett fene, viszont az fehéren tiszta csapadék, lehull, betelik vele a táj és legalább szép; nem folyik, toccsan, loccsan (utólag, kedveseim, utólag! És akkor már sárnak hívják, de amikor hull, akkor szép, és szépen megmarad). De ez a mocskos idő, amely volt képes pont erre a hétvégére elolvasztani a havat, tényleg hideglelést hozott rám.

Bár a tranzisztoros említette, hogy kapunk még Holle anyó áldásából, a reggeli-délelőtti sárfutamot átélve nem voltam lelkileg erős magam elé vizionálni egy fehérséggel teli képet. Azonban este hazafelé képtelen voltam egy pillanatra nem megállni e békés, városi látvány előtt:

A képek minőségéért elnézést, mobiltelefonnal készültek.

...pedig a fenyő illatát még mindig szeretem.

The following two videos has been recorded at the 25th anniversary gala of the Bohém Ragtime Jazz Band (Kecskemét, Hungary). The event featured many swing, charleston and tap dancers and Steven Mitchell swing dancer and singer from the USA. The concert took place in Budapest, Béla Bartók National Concert Hall, Palace of Arts on Oct 24, 2010. The hall was full, thus 1,300 people in the audience.

 

The grand finale of the Bohéms' 25th anniversary gala. Guest star is Steven Mitchell who is surrounded by many swing dancers for this great shim-sham party. Watch Steven bringing out 15-year old guest on T-bone, Mátyás Papp for a solo. Then the duo between Steven and our reedman, Zoltán Mátrai is splendidly creative.

 

Tap dance feature by Árpád Pirovits and Katalin Román. Note that all three of our horn players play on trumpet, our T-bone man, Attila Korb is doing the lead, our reedman, Zoltán Mátrai is on second trumpet.

script and videos are from Youtube

Az úgy volt, hogy elmegyek sétálni egyet. Nem terveztem semmit, de tudtam, mit szeretnék megnézni. Például az úszkáló kacsákat a városligeti tavon, vagy a Vajdahunyad várat, látni a Hősök terét, sétálni az Andrássy-n… szóval csupa-csupa olyan dolgot, melyeket a turistáknak ajánl az összes, Budapesttel foglalkozó magazin és prospektus, s mégis, nekem, ki itt élek, határtalan örömet tudott okozni.

Hogy végül addig-addig sétálgattam fel s alá, hogy feljutottam a Várba, az csak annak köszönhető, hogy hétvége lévén nagyon ráértem. Igazából az egész történtnek csak egy momentuma ragadott meg annyira, hogy ismét leüljek ide, és meséljek róla; emellett a fél várost bejáró séta mellékkörülmény.

Kellemes vasárnapi délután van, amikor elindulok, és bár szentül elhatározom, hogy gyalog megyek, mégis csalok egy kicsit: nincs kedvem gyalog átkelni a felüljárón, így fogok egy villamost, mely a megfelelő megállóig eligazít. Innen már tényleg lábbuszozom.

A Széchenyi fürdőtől nem messze kis gyógyvizet köpő kút egy csöpp tavacska közepén, oldalában kis betonépület. A gyógyvizek hazájában természetes, hogy itt meg is vásárolható a víz, kannástul vagy anélkül. Bent eltéveszthetetlen kénes szagban olvasom, milyen panaszokra jó e víz. Néhány ember sorban áll, idősek, kevésbé öregek vegyesen, mindegyiküknél ásványvizes palack, s az egykedvű kiszolgáló hölgy egy közönséges konyhai csapból tölti a műanyagba a - minden bizonnyal  - gyógyító vizet.

Az Állatkerti sétányon folytatva sétámat érek el a pingpong-asztalokhoz. Három asztal, egyik sem üres, de nem fiatalok foglalják el, hanem egy nyugdíjas-egyletnek kinéző társaság. Két asztalnál párost játszanak, a harmadiknál egy-egy elleni játék zajlik. Kinézetre teljesen közönséges nyugdíjas emberek, az utcán, közértben találkozhatunk velük, talán el is mennénk mellettük. Nem, nem az öreg cekkeres nénik, reszketeg bácsik. Ezek a seniorok az őszülő házmester, a volt szaki a gyárból, a nyomdai munkásnő, bedolgozó a szövőgyárból… Ruházatuk alapján teljesen átlagos réteghez sorolnám őket, ami mégis különlegesség teszi őket számomra, az a technikai képzettség, fölény, mellyel e játékot játsszák. Némely labdamenet olyan gyors, hogy csak a szemem villanásával tudom követni, mert a nyakam belefájdulna. Egy-egy pörgetés, nyesés félelmetesen kanyarodik a levegőben, van, amit az ellen nem tud visszaadni, de ez a ritkább, s támadásként talán még jobban megnyesik, ütik a labdát, hogy övék legyen a menet. Vélem, talán ex-versenyzőket láthatok, vagy olyan egylet tagjait, melyek a ping-pongban vélik megtalálni nyugdíjas éveik értelmét.

Kép forrása

Mindkét asztalnál jókedv, s mozgalmasság. A harmadik asztalnál játszó két úr talán még ezen is túltesz: egyikük támad, szinte teljes erőből üti, pörgeti a kis plasztikot, a másik jó 4 méterre áll, és védekezik. Játékuk villámgyors, a védekező úr a nagy távolság ellenére is képes olyan ügyesen visszaütni a labdát a támadó télfelére, hogy nem egyszer ez által nyeri a menetet. Tenyeres, fonák váltogatja egymást, attól függően, hogy a másik térfélről hova érkezik a labda. S az egyszer csak elgurul, felém jön, s én önkéntelenül is nyúlok érte, a földről adom, dobom vissza „Védő úrnak”, aki furcsa mozdulatot tesz ütőjével, hogy elkapja. S most látom, jobb keze – talán születési rendellenesség miatt – kacska, emiatt bal kezében fogja ütőjét. Amikor a labdát akarta összeszedni, az ütő kezet cserélt, de hogy látja, oda fogom dobni neki, visszacserélte ütőjét, és a felé repülő labdát az ütővel kapja el. Ez a csere volt a furcsa mozdulat, amelyet észrevettem.

S egyúttal észreveszek még mást is: amellett a kitartás, akarat mellett, mellyel e káráztató tudását elérte testi fogyatékosságát leküzdve, én mindörökre labdaszedő maradok.

Kép forrása

Csendet várok, zaj fogad.

A rádió szól, egy népi vonószenekar húzza a talpalávalót. Annak, akinek füle ezt nem meg szokta, pár perc után kín a hegedű hangja. Ez rám teljesen áll. A telefon ébreszt, öt percenként újra kezdi, még ha lenyomom is. Egyértelmű: fel kell kelnem.

A lámpával kezdem, beavatásként a reggelbe. Felkattintom, és elmorzsolok egy szitkot, átkozva azt, aki felkapcsolta a lámpát: saját magamat. A lépcső lefelé már félig éber ember nyomaim viseli, a legkisebb helyiség vizitje után némi DNS-mintával kevert csapvíz távozik a lefolyón keresztül.

A konyha meghitten fogad a műanyag tolóajtón túl. A Gazművek által a műanyag ablakba vésetett szellőzőn keresztül a lakásba ömlő hideg levegő végleg felébreszt, főleg, ha arra gondolok, hogy mibe került nekem a 'k hőátbocsátási tényező' sutba vágatása a gáz visszakapcsolásának fejében. Így a hő- és hangszigetelő ablak már mit sem ér, került annó bármibe is. Miután ez a bosszankodás mindennapos, mára nem is mérgezem magam vele tovább, a kávé hamar lefő. A szokásos körítés: tejszínhab, kakaó. S a székkel kiülök a balkonra.

Leginkább nyaranta jó ez, a csendet keresem, a napfelkelte előtti nyugalmat, s most, a tél küszöbén, még a vénasszonyok nyarának köszönhető meleg levegőjű nappalok miatt csak kissé hűvös, de nem hideg hajnalon egy tréningfelsőt viselve ugyanezért jöttem. A folyosón a sötét félelmet keltő, de csak gyermekként féltem a sötéttől. Manapság inkább csak borzongok rajta, így belenézek, és megállapítom: nincs ott semmi, még fény sem.

Aztán csak ülök, kezemben a feketelevessel. A hajnal kimondottan zajos: a hídon autók rohannak, villamos csörömpöl, s látok egy kora reggel elsuhanó biciklistát a híd alól jőni, melyet kamion előz. Járműből egy perc alatt vagy harmincötöt számolok meg – csak a híd általam látható oldalán. Jesszus, senki nem tud ilyenkor aludni!?

Vasárnap, hajnali fél hat. Úgy látszik későn keltem. Ötkor kijönni biztos csendesebb lenne. Sebaj.

Majd a jövő héten.

Eredeti forrás: http://room101.freeblog.hu/files/photoblog/joreggeltbelf.jpg

Két öregasszony. Ülnek, előttük virág. Mindkettő mögött eseménydús élet áll, a 70 év, melyet leéltek, minden volt, csak nem rövid és unalmas nem, eltekintve az utóbbi 1-2 évtől.

Egy évben születtek, 1940-ben, bár ők nem tudnak születési évük közös múltjáról. Pár hónapja ismét háború volt, a második világégés ideje jött el, s annak kitörése előtt volt mindkettőjük szüleinek lakodalma, s a nászéjszaka is, rá kilenc hónappal pedig a gyermekáldás. Sokadik gyerekek voltak a családban, s életük mostohán kezdődött a háborúban. Egyikük Szárszón, másikuk Tahiban született, iskoláik a népiskola, és középiskola. Pályájuk csúcsa titkárnői- illetve vegyész-aszisztens szakma volt, ezekből is mentek nyugdíjba, Annus néni azért, mert a cég fiatalított, Juli néni pedig azt vette észre, hogy a vállalat privatizálásából adódó munkafolyamat-átszervezés révén nincs más szükség rá, mint okleveles vegyész-aszisztensre.

Férje már csak Annusnak volt, Gáspár úr, így ismerték meósként a maróban. Kicsit mindig kilógott, ezért nem „elvtárs”, hanem különcsége miatt „úr” lett a beceneve, persze a párttitkár azért mindig Gáspár elvtársnak szólította. Most sepregetett, házmesterkedett a belső udvarral ellátott társasházban, melyben laktak. Annus néni pedig a kis virággal, melyet a kertből szakajtott volt, kiült azt árulni a Ferenciek terére, a metrófeljáróhoz. Gurigás kocsira ült rá, melyen a vödör, a vödörben a virágok.

Itt találkozott Juli nénivel, s hamar szóba elegyedtek, meghányták-vetették amúgy öregasszonyosan azt, amit minden öregasszony meghány-vet évszázadok óta, ha találkozik: a világ viselt dolgait. Közben a pesti nép kerülgette őket, néhányan vásároltak tőlük, leginkább randevúra siető, tesztoszterontelt serdülők, a virággal bizonyított lovagias gesztustól remélvén a lány figyelmét.

Este hatfelé két ember tűnt fel, kis széket hoztak, hangszertokot, s azt kicsomagolván játszani kezdtek. A fuvola és a bőgő hangjától teltebb lett az aluljáró, bár a pesti népet ez sem hatotta meg, őket is megkerülvén siettek tova. Nem úgy Annus és Juli néni, kiknek idejéből kitelt, s könnyes szemmel hallgatták a klasszikus zenét: fejük oldalra billent, ők maguk elé meredtek, s néha bólogatva hozzá, sóhajaik valahonnan emlékeik messzi múltjából szálltak: Istenem, édes istenem!

 

A kávé keserű íze keveredik el a szájában, miközben az irodában ülve bámul ki az ablakon. Távol a fák hajladoznak a kora tavaszi szélben, egy-egy autó húz el a főúton. A levegő a résnyire nyitható ablakon próbálja betuszkolni néhány hajlékony fuvallatát, orrát megcsapja az eső utáni friss levegő kellemesen édes illata.

Furcsa éjszaka áll mögötte.

Aki távolról nézi, néha mosolyt vélhetne felbukkanni simára borotvált arcán, a száj görbülete ugyan alig-alig változik, de mégis, a szemek tündökölve felfénylenek. Talán az első szerelme óta nem érzett hasonlót. Emlékszik, milyen bátortalanul fogta meg a lány a kezét, de annak szorítása meggyőzte. A csók, melybe belefulladtak, az egész testét átjáró adrenalin-löket volt mintegy másfél évig, amikor is a lány beleszeretett egy focistába, és elhagyta őt.

A most történtek annak a csóknak az emlékével voltak egyenrangúak. Az volt az első, és az elsőre mindig emlékezni fog. Ahogy gondolatai vissza-visszatértek a mára virradt éjszakára, felidézte a szőrös test látványát, amely a számára kijelölt vacokra bújt, felidézte a nyüszítő hangokat, a hirtelen felerősödő, majd elhalkuló szűkölést, az újszülött kutya-alom teret betöltő szuszogását. A szuka boldog lihegése emlékeiben összekeveredett a saját könnyeinek sós ízével. A rezgő tömeg, hét kis apróság, melyet anyjuk morgása védett tőle, az idegen ismerőstől, lassanként rátalált egy-egy csecsbimbóra, s megtörtént életük első reggelije, étkezése.

Az éjjel világra jöttek nem hagyták pihenni, de mégsem volt fáradt. Gondolatait a soha el nem múló körforgás foglalkoztatta, melyet Életnek hívnak. Átérezte az anya gyereke iránti vágyát, önfeláldozását, hiszen kissé magáénak is érezte az apróságokat.

Szép éjszaka volt.

A kép a http://h-alom.kicsiemma.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/4830194 oldalról származik.

Srácok. Hét és nyolc év közöttiek lehetnek, tízet számolok meg egy pillantással. Ki alulfejlett, ki már egy fejjel felénő a másiknak, tálán nem egy évfolyam, másodikos az elsősök közt? Kiáltoznak, futnak, elesnek, felkelnek, sárosak lesznek, bíztatják egymást. Rúgják a bőrt.

A régi idők játéka. Azé az időé, amikor még nem volt személyi számítógép, Nintendó, elektromos ezmegaz, tévé is alig, vagy sehogy. Még régebbre visszatekintve semmi sem volt, csak a bőr, a laszti a grundon. Végül is Puskásék is innen indultak.

És ezek a srácok játszanak. Kipirult arccal, lihegve, de a szabadságot élvező, valódi gyermeki örömmel, az első tavaszi napok egyikén ajándékban kapott szép időt kihasználva. És köszönhetően tanítójuknak, nevelőjüknek, aki labdát adott nekik.

Hátrébb tekintve még legalább nyolcvan gyermek zsibong, fiúk-lányok vegyesen. Kidobósoznak, ugróiskolát játszanak, futkároznak, élvezik a tanítás utáni, de napközi előtti rövid szabadságot. Ők iskolában vannak, az udvaron, fehér kerítéssel elválasztva tőlem, aki egy padon ülök, és belemerülök nézésükbe, az emlékeimbe, melyeknek egyenes ági megtestesítői ők – gyermekként én is ugyanígy, ugyanezekkel a mozdulatokkal, cselekkel, botlásokkal csetlettem a többiekkel, s bár több generáció választ el tőlük, egy pillanatra ugyanazok vagyunk.

Gyerekek.

 

A Hold magasan a fejünk felé függesztve látszik, mintha el sem akarna mozdulni onnan, teljes tányérjával les le ránk, amolyan vadregényes ködpárába burkolódzva. A magasabban fekvő dombocskák fái néha részben, néha egészen eltakarják teljes alakos teltségét, de mindig Ő győz, s egyre-másra visszatér fényével, hogy delejes hatalmával babonázzon, mint évezredek óta teszi.

A busz zötyögése egyhangú, altató, de a plafonra szerelt folyosólámpák fénye bontja az intimitást, mely kis magányt biztosítana. Egymáshoz bújunk, kezeink megtalálják egymást, egy röpke csók, és próbálunk belesüppedni a hullámzó ülések adta kényelembe. Alvást színlelve áltatjuk magunkat, hogy unalmunk kissé odázódik ezáltal, de az új hosszú, és csak a mellettünk elsuhanó autók hátsó lámpái társaink benne.

Emelkedő-hegy-völgy váltogatja egymást, s nagy sokára feltűnnek Budaörs fényei, majd ezt követve hamarosan megérkezünk az ultramodernre tervezett várócsarnok elé.

Megjöttünk, 2010!

BUÉK!

A Hold előtt a felhők úgy vonulnak, mint a piktorok csendéletein a kihalt táj felett szokott az égi tünemény csíkos takarójába burkolózva félve lenézni a világra. A szellő nem kellemelen, fúj, de nem bánom. Vágjon csak, most semmi nem számít. Az eső utáni világ fülledt párássága előhozza fák, bokrok virágainak tavaszt idéző, s szívfájdítóan kellemes illatát. Lépteim sorjáznak egymás után, közeledek a lakáshoz, melyben lakom, bár nem érzem otthonomnak. Otthonom volt az, melyet kilenc évvel ezelőtt béreltem, három évig alapként szolgált arra, hogy fizetésem majd' harminc százalékát biztos helyen tudjam - a tulajdonosánál.

 Belül kosárba zárva dobog a szívem, tüdőm lélegzi a város levegőjét. Az autók vidáman rohannak mellettem, a városban, mely lassan eléri a "The (other) city that never sleeps" szolgen jogát, majdnem lekoppintva azt New York-ról, hiszen vasárnap este tíz után is autóáradat van utcáinkon, ahelyett, hogy polgárai otthon lennének, családi körben. A nedves aszfalt visszatükrözi az azt megvilágító lámpák fényét, az autók szétfröccsentik a pocsolyákat, melynekek megnyugodni sincs ideje, gyűrűzve tiltakoznak az erőszak ellen.

 Én lelkemben fájok, s csalódott vagyok. A tegnap este a Római parton felidézte a tegnapelőttit, az meg felidézte az elmúl idők történéseit, örömöt és reménytelenséget, mosolyt és dühöt, értetlenséget és félelmet, félelmet, melynek volt alapja, de azt saját tehetetlenségem táplálta. Mea culpa, ember vagyok én is, esendő. Döntéseim magam hozom, jót, rosszat. Hogy ezek jó időben történnek-e, az attól függ, milyen idősíkon haladva vagyunk képesek mérlegre tenni döntéseink okát s következményét.

 Elvárásokkal indultam bele az elmúlt hétvégébe, attól kezdve, hogy pénteken a kollégák szíves közreműködésével megittam az első italt. Visszatekintve a három napra, a kalapács ütése az üllőn hasonlatosan cseng a kovács fülébe, minthogy a lelkembe vert szögek helyet szorítanak magamban bordáimon keresztül. Mindegyik szög kis címkével jelzi a maga kovácsát, s minden egyes szög után a következő már könnyebben hatolt át a seben, de az első kellett, hogy megnyissa e kaput. S e kapun át látom a múltat, melynek éltem eddig, s fáj, hogy látom elszökni. Csoda, hogy e fájdalom visszatükröződik a szemem mélyén...!?

Ezt az sms-t kaptam ma: "Meghitt, szeretetteljes Karácsonyi ünnepnapokat kívánok, újévi újrakezdéshez a hitet és a reményt, hogy érdemes."

Ezzel kívánok én is kellemes Karácsonyi ünnepeket határon innen és határon túl.

Klikkelésre nagyobb lesz (egy picit)

 

Ki bizony. Nem volt szép tőle, de mégis megtette. Egy kicsit pattogott még az asztalon, aztán leugrott a földre, a szürkéskék szőnyeg mellé. Ott egy apró porcica fogadta barátságosan: Hát te ki vagy? - kérdezte tőle. Én vagyok az "L" betű, mondta ő - Most éppen lelépek az igából, mert Tündi olyan szavakat akar leírni velem, mint a "leleményes", "lelketlen", "lőkötő", "lakatlan", "lapos", "találékony".

De nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert a puha kezek felemelték, és visszagyömöszölték őkelmét a helyére. Hahaha! - nevetett fel ekkor az "L" betű, mert csak ő tudta, a bal alsó kis pecek nem pattant vissza. Így aztán nemsokára ismét meglógott, és helyette az "I" betűt használták, úgymond ideiglenes jelleggel. Az "L" helyén a kis fehér gomb, melyet egyébként négyzet alakjával taszigált lefele, szinte üvöltött fedetlenségben, mint egy csúf seb.

Vasárnap aztán érkezett valaki. Kisolló, lámpa, fény került az asztalra. Az "L" betű reszketni kezdett, amikor kézbe vették. Jaj, ne-ne-ne! De nem volt kegyelem. Forgatták jobbra, forgatták balra, tették ide, tették oda, de ő hősiesen küzdött, mígnem... mígnem érezte, nagy baj van. Minden a helyén volt, s nem tudott szabadulni. Az összes pöckei a helyén voltak. S ekkor megadóan mozogni kezdett, ahogy a mutatóujj próbálgatta: L-L-L-L-L.

- Tökéletes! - egy mosoly és egy puszi a lovagnak, ki megküzdött a galád "L"-lel. De nem haragudott igazán "L"-kegyelmére, hisz az csak egy kis szabadságra vágyott a kopogó szavak rabigájából.

És mindenki végezte tovább a saját dolgát: az író írt, az "L" betű kopogott, a szavak pedig mondatokká álltak össze.

Ámen.

 Ült a földön, s békésen nézelődött. Emberek mentek el mellette, némelyik mosolygott, némelyik a megszokás közönyével nyugtázta nyurga testét, de egyvalamiben mindannyian egyek voltak: egyik sem akarta elkergetni. Hozzátartozott a kerthez, mint a kerítés, mint a fák, és az avar. Az az avar, mely mélybarna színben terült el a füvön, hullott rá, mint emléke a boldog nyárnak, s tanúja az elmúlásnak. Egy-egy fuvallat – s a fák százszámra adózzák e kései siratót. A fű némán tűri a terhet, bár lehet, hogy jajszavát elnyomja a levelek néma tömege, a szél süvítése, és a környező forgalom zaja. 

 Ő csak ült, s a fajtájára oly’ jellemző érzelemmentességgel szemlélte a világot. Néha megnyalta magát, tisztogatási kényszerének eleget téve, azon kívül azonban nem látszott, hogy túlzottan érdekelné bármi más. Kívülről szemlélve mégis olyan volt, mintha fejét forgatva az embereket vette volna szemre, akik körülötte jöttek-mentek, intézték ügyes-bajos dolgaikat, vándoroltak a kert által közrefogott két épület között.

 Az elkerített térség nem volt nagy, a kertész a lombos fák mellé tujákat álmodott, így a kopaszodó, emeletes ágak mellett zöld kúpok hajladoztak, otthont adva egy-egy kései madárnak.

 A cirmos érdeklődve sandított a csippantások felé, melyek ilyenkor ijedten elhallgattak, s reszketve lesték ragadozó őkelmét. Nem tudhatták, hogy reggel meleg tej várta Mircit, ki előkelően, farkát magasba emelve kerregett az idős portás körül, hízelegve kunyerált reggelijéért. S az sosem maradt el, a kávé mellett a frissen forralt tej szaga érződött az éjjeli őrszolgálat bódéjában. Ezzel végezvén Mirci kiódalgott a kertbe, külön utakra, melyek minden egészséges élőlénynek szüksége van. Táplálék-kiegészítését nem különféle, megfogható, becserkészhető élőlények tették ki, bár szívesen vadászott, a kert is alkalmas lett volna erre, de életmódja a jómódú, városi macskák kasztjába sorolták, kik bár odakapnak egy-egy feledékeny egérért, bogárért, s néha jóízűen, néha ímmel-ámmal elfogyasztották - de csak akkor, ha az nem kerül túl sok energiába. Hogyisne! Mikor az első számú szolga, az ember finom párizsival, macskatáppal, tejecskével kényezteti e jószágokat. S ők már lusták a vadászatot életfenntartási céllal végezni, mikor azt elvégzi helyettük a teremtés koronája (bár a macskabiblia szerint inkább az otthont, élelmet adó alantas). Így Mircinek egyéb dolga nem lévén bőven van ideje ücsörögni és nyalakodni a kis út szélén, bámulván álmos szemekkel.

  Egyszer csak furcsa szagot hozott a szél. Ekkor már október volt, a kis portásfülkéből a meleg ki-kiszivárgott, néha - ha ajtaja nyitva maradt - ömlött, s Lajos bácsi az összes szenteket lekáromolva rakta helyére a megvetemedett ajtót. Hajlott hátának nem tett jót a hideg, párnával melegítette a széken, mely mellett az apró fűtőtest erőlködött a levegőnek átadni melegét.

 Mirci felkapta a fejét, s beleszagolt a koraesti levegőbe. Nem volt még egy éves, bár ő ezt nem tartotta számon. Egy eddig ismeretlen szag ütötte meg érzékeny orrát, ösztönei borzongva jelezték neki: jobb lesz, ha hamarost jobban megbarátkozik a kis fülke szűk terével. Ahol meleg, ott az élet, mondják egyesek, s talán igazuk is van ezen egyéneknek, nem is kell eszkimónak lenni ehhez. Az új szag beleivódott orrába, reggelente társa lett, s belesugdosott hegyes füleibe:

 - Én az Észak vagyok, a Jeges, amerre járok, fehér köpenyem szétterül, s elveszem, ami jár nekem: a sok kis életet, melyek nem menekülnek vackukba.

 S ekkor megtörtént. Éppen koraesti sétából kószált hazafelé, amikor döbbenten leült, s nézte azt a valamit. Csendesen szállt alá, mint az angyalok az égből, bár kissé imbolyogva, mintha odafent is adóznának a finom, de erős pálinkának, ami persze érthető. Mancsa odakapott a légbe, s bár eltalálta, de nem fogott semmit. Aztán a követező imbolygó valami is megjelent, s most azt vette célba, szintúgy eredménytelenül. Szemei hirtelen kis nózijára koncentráltak, erősen bandzsítva: a negyedik apróság az orrára ült. S ő csak mereven, kissé csodálkozva nézte, amíg el nem olvadt, az első hópelyheket.

 Összegömbölyödve feküdt a földön. A fű körülölelte, némi védelmet nyújtott neki, éppúgy, mint a bokor, melynek tövéhez húzódott. Még ha melege nem is volt, legalább a kíváncsi tekintetek elkerülték, bár akinek orra van – és mint tudjuk, az mindenkinek van – megérezte a szagát szélirányból.

 Keresett lyukat, vackot, de csak az ágas-bogas rengeteg volt az, mely szállásul szolgálhatott. Nemrég szemerkélt némi eső, s most kissé ázottan reszketett, bár a nyári éj csábító illatai ösztönös, kollektív emlékeket idéztek falkáról, alomról, s az abban nyivákoló néhány kölyökről is.

 Most mégis itt gubbasztott, összegömbölyödve. Nem olyan rég még volt saját háza, meleg, kényelmes, a gazda jól tartotta. De aztán megtörtént a baj: a gazda az italhoz nyúlt, s nem is bírta letenni. Persze állataival ekkor sem bánt rosszul, annál rosszabbul viszont az emberekkel: a fogadás, melyet kötött, egész vagyonára szólt. Nem is ő kötötte, hanem az ital benne, de ennek ellenére az alku megköttetett, hiszen ki ellen-kötötte, rá pályázott, verandás házára, szérűjére, lovaira, borjaira. S ebben segítette őt a dőre lé, melyet a Gazda lecsorgatott torkán. Persze a fogadást elvesztette, s vele maga is földönfutóvá lészen. Egy hete, hogy elüldözték házából az ellen emberei, egy hete, hogy kutyája vele kódorgott. Nem volt mit enni, hát az ember lopott a piacról, majd a dombok közé menekült. Azt hitte, győzött de egy zsiványbanda fellelte, s holttá verte, mert az elmúlt hét viszontagságai, az étel és a szesz hiányától legyengült szervezet elvonási tüneteitől látomásként megjelenő Szent Szűz általi vallásos áhítat következményeként a megjelenő vadembereket angyaloknak nézte, s ebbéli állapotában könnyű préda volt.

 A kutya hiába acsarkodott, védvén gazdáját, néhány igen erőteljes oldalba rúgás és ostorcsapást kapván, veréstől szégyenkezve, vinnyogva sunnyogott arrébb. S ha ez még nem lenne elég, a gazok kutyáikat engedték rá, mert már azok is olyanná lettek, mint gazdáik.

 Most, sérüléseitől aléltan, vacogva bújt a bokorba. Csendesen susogott a mező, egy-egy rikoltása hangzott csak valamely égi madárnak. Néha megrettent, felriadt, de hogy nem hallott semmi gyanúsat, megpróbált visszaaludni, bár ezt alvásnak nem nevezhetjük, félelemben eltöltött féléber állapotnak annál inkább.

 - Kutyus! Kiskutyus! – hallotta meg a gyerekhangot. Szívébe rémület hasított, s az adrenalin talpra lökte. Hörögve pattant fel, készen a harcra, bár odabent, mélyen tudta, nincs esélye. Ilyen megvert, megalázott állapotban képtelen lett volna életéért hosszan küzdeni.

 A lányka felsikkantott, ahogy a kutya talpra rántotta magát. Le is csüccsent fenekére, s kicsi szemei kerekre tágultak rémületében. Azonban a kutya nem támadott, csak állt és nézte őt. Aztán lassan lekushadt, támadókedve érezhetően elmúlt, s megérezvén a kislányból áradó ártatlanságot, farka gyengéd csóválásba ment át. A gyerek maga is megérezte a hangulatváltozást, mert lassan, óvatosan felállt. A kutya csak figyelt. Mindketten megérezték annak a nagyon mély, nagyon erős vonzalomnak a hatalmát, mely az első kutyát anno az ember szolgálatába hajtotta.

 S este a kislány ragyogó szemmel állított be a csűrbe, hol apja a szénát hányta:
 - Édesapám, megtaláltam magamnak a kutyát, amiről álmodtam. Megtarthatom…?

 Hát mit lehet erre felelni!?

 Kora reggel nyűgösen ébredtem. Valahogy kidobott az ágy, két óránként keltem valamiért, inni, melegem volt, mittudom én. Komolyan, mint egy vénember, akinek más öröme nincs már az életben, mint kísértetet játszani az éjszakában...

 A délelőtti vásárlás után nekiláttam rendet rakni, s ha már így alakult, akkor ablakot mosni (Murphy bejött, este esett... egyszer komolyan megverhetné valaki ezt a Murphy-t...).

 Miután a héten Viczával, a volt Százlábu-s partnernőmmel megbeszéltem, hogy ma este elmegyünk a G-Zone koncertre, telefonon egyeztettem vele, mi is legyen. Mire ideért, a lakás is ragyogott, lévén szorgos hagya is tudok lenni, ha hagyom akaratom, hogy győzzék restségem felett.

 Sajnos az idő kezdett beborulni, s utoljára a remény halt meg: lőn eső. Először kis cseppekben, majd amikor a 34-esről a Rómaifürdőnél leszálltunk, már nem viccelt, de a fák óva borultak felénk, így alig permetezett. Akkor még reménykedtünk...

   A Mosquito-hoz érvén nem volt különösen nagy vendégsereg, de nem tört le mindket, végül is táncolni jöttünk, vagy mi a fene. Szerencsére egy-egy ismerős azért akadt. Miután a kezdésig még volt idő, egy kört jártunk odakint. Visszaérve már ment a zene, így ismerősékhez álltunk hallgatni.

 Aztán megjelent Gábor, és kezdetét vette a buli. A zenék tánc- és bulizenék, játszanak a United-től, a Hungáriától, a Cool and the Gangtól, Charlie-tól, James Brown-tól, Madonnától, szóval elég széles repertoárból, hogy mindenki megtalálhassa a számára megfelelő hangulatú muzsikát. Mindehhez Gábor előadói vénája, humora járul hozzá, hogy pillanatokon belül kipiruljanak az arcok, egymáshoz ütődjenek a tenyerek, és megteljék a tánctér, s a buli végéig - a szünetektől eltekintve - le se lehessen vontatni onnan az embereket.

 Gábor nekünk játszik, azoknak, akiket ismer, azoknak, akiket nem ismer, de látja rajtuk, hogy jól érzik magukat, azoknak, akik szeretik ezt a fajta hangulatot. Amióta ismerem, színpadra termett, lévén nem egyszer, nem kétszer lépett fel poénból az Ötórai Teán, táncolt ott egyszerű táncosként, de úgy, hogy a többiek csak szájtátva nézték, poénból, jókedvből, és mégis előadva, fogalommá válva. Most úgy látom, megtalálta a közeget, melyet neki találtak ki, s lubickol benne.

 Együttesében virtuóz zenészek játszanak, s bár név szerint nem ismerem őket, de ahogy hallgattam, mindegyikük saját hangszerének mestere. Szerencsére az összhang nem áldozódik fel eme mesteri képességek oltárán, hanem beleolvad a nagy közösbe, muzikális alapot teremtve Gábor amúgy is remek hangjának, s a közönség boldogságának.

  Két alkalommal élveztem remek fellépésüket a Mosquitoban, két alkalommal mondhattam el, hogy ilyen jót régen hallottam, és két alkalommal táncoltam lucskos-izzadtra a rajtam lévő ruhát, és éreztem kellemes fáradtságot, melyet még egy viszonylag jó Szombat Esti Láz sem tud ilyen feledhetetlen éleménnyé formáli, hát még, ami mostanság van (bár Ferike legutóbb fantasztikus zenével lepett meg minket).

 És ha én mondom, elhiszem, hiszen magamnak csak ritkán hazudok, és akkor is csak okkal.

 Legközelebb június 26-án játszanak itt, remélem, sokan leszünk.

www.g-zone.hu

A bolognai hétvége beszámolója itt olvasható, igaz, egyelőre még képek nélkül.

 Öreg már nagyon. Áll a buszmegállóban, a tavaszi nap ugyanúgy süt reá, mint bárkire. Mégis, élére vasalt nadrág, ing, nyakkendő, mellény és zakó, ehhez illő hosszúszárú kabát, s mindennek tetejébe kalap alkotja öltözékét.

 Kezében ajándékos szatyor, melynek alapszíne piros-bordó, azon is kis minták futnak vidáman. A madzag, mely fülként szolgál, szintén piros, s az egész hordtáska harmonizál az ős-öreg könyvvel, melyet benne lapul. E könyv magasabb, mint bugyra, s kilátszik belőle pár centi. Megviselt, rongyos állapotú, látszik rajta, hogy használták.

 Áll az öreg, s tanácstalan, látása gyenge, s mégis, jó lenne eljutni ki Óbudára, ahol ma bérmál a dédunoka. Szükséges lenne valahogy felismerni a 86-os buszt, hisz az oda visz, csak ülni kell rajta. Haj, amikor még látott, s délceg, erős ember volt…

 Két fiatal érkezik a megállóba, csevegnek, nevetgélnek. Őket még látja, homályosan, de látja. Szemüvege elégséges fényt juttat szemébe, hogy elinduljon feléjük. Lassan csoszog, a négy métert így is fél perc alatt teszi meg. Hangja halk, nem akar ő már semmit, csak eljutni a dédihez. Kérése csupán annyi, ha a kívánt busz megérkezik, szóljanak neki, látása meggyengülvén nem tudná egyedül megcselekedni ezt.

 S a fiatalok szóba elegyednek vele. Szimpatikus nekik a bácsi, ki elárulta, júniusban tölti a századik életévét. Nagy rácsodálkozás, és „Istenéltesse!” után bácsikánk büszkén kérdezni:

 - És tudják-e, milyen könyv ez?
 - Biblia? – kérdé egyikük pár másodperc tűnődés után, mintegy másra nem is tudván gondolni, összerakván az öregségből következő gyerekkori neveltetéssel járó esetleges értékeket, az öltözetet, s a visszafogott, udvarias, majdhogynem alázatos segítségkérést. Most az örögen a csodálkozás sora, pupillája tág lesz.
 - Úgy, ahogy mondja! A családunké, egy 1870-ben nyomtatott Vizsoly biblia. Most viszem a dédunokámnak, ez lesz az ajándéka. Az unokám vár a megállóban, s együtt megyünk oda.

 S ahogy a busz megjön, felsegítve az öreget - az leült - a fiatalok elgondolkodnak az évszázadon, melynek értékeit ez az ember megőrizte, s egy szeletét a történelemnek most tovább örökíti.

 Isten éltesse!